Lilike idén szeptemberben új óvodába megy. Nyáron betöltötte a hatot, úgyhogy akár már iskolába is írathatta volna az anyukája, de mivel a válás után új környékre költözött, úgy gondolta, jobb lesz a kislányának még egy év gondtalan gyerekélet: épp elég sok változás zajlott körülötte, legalább az iskolát ne kelljen elkezdenie.
Az új óvodában júliusban hirdették ki a csoportbeosztást, és ekkor kapták meg a kiscsoportosok és az újonnan érkezettek a jelüket. Lilike jele a régi helyen végig alma volt, de itt az almának már volt gazdája, így szó se lehetett róla, hogy azt ő kaphassa meg. Az olyan népszerű jelek, mint a korona vagy a cica, mind foglaltak voltak, úgyhogy a jövevény csak a csizma és a csiga között választhatott. Gondolkodás nélkül a csiga mellett döntött.
Lilike bátyja, aki már tizenkét éves volt, annak idején szintén négy évig járt oviba, igaz, még a régi lakhelyükön. Neki a cseresznye volt a jele. Amikor meghallotta, hogy Lilike csiga lett, előszedte az előző évi, már elcsomagolt tankönyveit, és előkereste a kupacból a biológia-munkafüzetét. Az elmúlt évben tanulták a kagylót és a csigát, jól emlékezett a dupla oldalas szemléltető ábrára a munkafüzet közepén. Elmagyarázta a húgának, hogy ezeknek a parányi élőlényeknek ugyanúgy van szívük, veséjük, agyuk, légzőnyílásuk, mint az embereknek, csak minden sokkal kisebb a testükben. Aztán megmutatta Lilikének a csigaházról készült keresztmetszeti ábrát: a héj titokzatosan tekeredett, mint valami tündérpalota lépcsőkkel kanyargó kupolacsarnoka. A kislány el volt ragadtatva. Elkérte a munkafüzetet és a hátizsákjába csúsztatta, aztán fel-le sétált vele a lakásban, mintha mégiscsak iskolába készülne. Az anya, amikor este hazajött, belevarrta az öltözőzsákba az új jelet, és berajzolta lakkfilccel az óvodai cipő belsejébe is.
A hivatalos év csak szeptemberben indult, de a napközis csoport egész nyáron működött. Mivel Lilike anyja a költözés és a lakásfelújítás miatt már nem tudott több szabadságot kivenni, a kislánynak augusztusban be kellett szoknia az új helyre. Az első két napon, hétfőn és kedden csak belátogattak, hogy megismerkedjen az épülettel és az óvó nénikkel, aztán hazamehetett a bátyjával. A harmadik napon, szerdán viszont már ott kellett maradnia. A bátyja vitte őt be reggel, ügyelve, hogy kilenc előtt érkezzenek, mert a nyári csoportot vezető Magdi néni szigorúan kikötötte, hogy nem szabad késni a reggeli foglalkozásról.
Az óvodába menet kiégett füvű parkon haladtak át. Az árnyékban hajléktalanok rendezgették cókmókjukat, a járda mellett üres nejlonzacskó hányódott. A zacskó mellett a fiú hirtelen észrevett valamit a porban. Lehajolt, felcsippentette. Egy apró, csíkos házú réti csiga volt. Városban ritkán látni ilyet, mondta is a húgának, hogy biztos csak az ő kedvéért jött erre.
Nézegették, várták, hogy előbújjon a házából. Már vagy egy perce guggoltak ott, amikor a csiga kidugta a szarvát és óvatosan felnézett rájuk. Megijedhetett attól, amit látott, mert rögtön visszahúzódzkodott a héjba.
– Tegyük le – kapott észbe a fiú az órájára pillantva. Látta, hogy már kilenc óra.
Kilenc óra öt körül értek be. Lilike holmiját begyömöszölték a ruhászsákba, a cipőjét meg betolták a pad alá. Felvette a benti szandált, aztán bement a csoportba. A többiek már körben ültek a földön, és azt énekelték kórusban, hogy a part alatt, a part alatt három varjú kaszál.
Lilike letelepedett és bekapcsolódott a dalba, de egyfolytában magán érezte az óvó néni korholó tekintetét. Hiába énekelt hangosan és igyekezettel, Magdi néni az istennek se mosolyodott el.
Amikor ott tartottak, hogy róka gyűjti, róka gyűjti, szúnyog kévét köti, akkor fel kellett emelni a kezüket, hogy megmutassák, hogyan köti a kévét a szúnyog. Lilike nem csinálta rendesen a mozdulatot. Nem úgy kaszált, ahogy a többiek. Az egyik kezét ökölbe szorítva tartotta, mintha dugdosna valamit a markában.
Dugdosott is. Amikor az előbb a bátyja elment, és elköszönt tőle a csoportszoba bejáratánál, ő óvatosan visszalopódzott az öltözőzsákhoz, és kivette onnan a réti csigát, amit nem dobott el a parkban, hanem magával hozott.
A csiga meg lehetett szeppenve, mert azóta se bújt elő, ám ahogy a gyerek meleg, rózsaszín tenyere körbevette, lassanként mégiscsak felengedett és előmerészkedett. Lilike éneklés közben érezte a bőrén, ahogy a csiga tapogatja, és ez azt jelentette, hogy tulajdonképpen ők már barátok, hogy a csiga megértette, nem akarja bántani, ő pedig felfogta, hogy a csigának se lehet könnyű dolga, ő is vad idegen helyre csöppent, éneklő, hatalmas lények közé.
A foglalkozás után a gyerekek párosával felsorakoztak, hogy kivonuljanak az udvarra. Lilike azt tervezte, hogy odakint, a csúszda alatti árnyékos helyen visszateszi majd a csigát a fűbe. Még jobb dolga is lesz itt, távol a veszélyes járdától és az úttesttől. Csinál esetleg neki valami búvóhelyet is levélből.
Kiértek a lépcsőre, amikor Magdi néni pillantása a kislány kezére siklott. Látta, hogy még mindig ökölbe szorítva tartja, ezért megkérdezte tőle, hogy van-e nála valami. Benti játékot tilos az udvarra kihozni, figyelmeztette, ezt nyilván Lilike is tudja. Ebben az óvodában ez a szabály. Lilike rázta a fejét, hogy nincs nála semmi. Magdi néni azonban továbbra is gyanakodott, úgyhogy leállította a sort. Odaguggolt a kislány elé, és kérte, mutassa a tenyerét. Lilikén átfutott, hogy itt, a lépcsőn is el lehetne dobni a csigát, de ezt valahogy árulásnak érezte volna, mintha megtagadná a barátságot.
A sor felomlott, a gyerekek odagyűltek köréjük. Lilike most már a háta mögé dugta a kezét. Az óvónő keményebb hangra váltott:
– Lássam, mi van a kezedben!
A kéz előrenyúlt, a gyerek kifeszített tenyerén ott feküdt a csiga. Csodálatos módon nem roppant össze a markolászástól, sőt mintha örült volna, hogy a nagy fülledtség után levegő éri, óvatosan kidugta a szarvait. Kíváncsian futtatta körbe gömb alakú kis csigaszemeit a környezetén.
Az óvó néni érezte, hogy rendet kell teremtenie. Nemcsak a felbomlott sorban, hanem a gyerekek fejében is.
– A csiga nagyon kártékony állat – kezdte a gyereke felé fordulva. – Lerágja a növények leveleit. És gusztustalan is – tette hozzá. – Fúj! A csiga nyálkás. Nem jó megfogni. – Aztán mielőtt Lilike észbe kaphatott volna, kilökte a kezéből és rátaposott a fehér műbőr papucsával.
Az oktatásnak vége volt. A párok visszarendeződtek, és várták a vezényszót, hogy indulhasson a sor az udvarra. Lilike is beállt a párja mellé, aki nem nyújtotta a kezét, hogy megfogja az övét. Indult a többiekkel, egyszer nézett csak vissza a kövön héjtörmelékkel elkevert maszatra, ami a csigából maradt. Később beállt a csúszda alá, hallgatta, ahogy a feje fölött kiabálnak a többiek.
Eltelt valahogy a nap. Négyre jött érte az anyukája, kérdezte, mi volt.
– Semmi – válaszolta Lilike. Nem volt semmi. Egy dalt kellett énekelni, A part alatt.
– De azt te ismered, ugye? – kérdezte az anyukája.
– Régen ismertem – válaszolta Lilike, – de már elfelejtettem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!