Piroska Tóni nehezen boldogult New Yorkban. Most se volt biztos benne, hogy jó irányba halad a Division street felé, ezért még egyszer ellenőrizte a keresztutcát. Az eltelt egy hónap alatt sem tudta megszokni a távolságokat, újra és újra meglepődött, hogy a térképen rövidnek látszó szakaszokon negyed órát is gyalogolhat. Késett, ahogy ebben a városban szinte mindig.
Lesek Wrotkasky, a Lengyel, ahogy a magyar bevándorlók egymás között emlegették, lent tartózkodott a raktárnak használt pincehelyiségben. Éppen a szállítást szervezte két másik emberrel, ezért Tóninak csak annyit felelt, hogy igen, ő az, meg se kérdezve, hogy milyen ügyben keresi. Ide szinte mindenki munkáért jött: gondolhatta, hogy ez a pasas is. A lengyel az anyanyelvén kívül csak franciául tudott, angolul éppen csak néhány alapszót, annyit, amennyi a boldoguláshoz feltétlenül szükséges volt. És ahhoz igazán nem kellett sok, hiszen többnyire más lengyelekkel üzletelt, a hozzá forduló magyarokat pedig két vakkantással elirányította valamelyik boltba vagy raktárba.
Amikor végre Tóni felé fordult, a fiú gyorsan elhadarta angolul, hogy őt Lukasivitz küldte. A jelentkezők többségét Lukasivitz küldte, úgyhogy ez a magas fiú elég nevetséges benyomást keltett itt a pincében a protekciójával. A lengyel rálegyintett, hogy jó, jó, azt mondja el inkább, mihez ért. Piroska Tóni ezt a jelenetet előzőleg másképpen képzelte, ahogy magát a lengyelt is, nem beszélve a környékről. Azt gondolta, hogy aki már ilyen régen itt van, az biztosan nem olyan ágrólszakadt, mint az emigránsok többsége, hanem elegáns, félig-meddig már amerikai. Zavarba jött a torzonborz, barátságtalan embertől, nem jutottak eszébe az előre összeválogatott szavak. Benyúlt a nadrágzsebébe, hogy puskázzon, aztán ahogy a lengyel arcára pillantott, jobbnak látta eltenni a papírját. Inkább megmutatja neki, gondolta, mihez ért. Terpeszbe állt, és többször egymás után felberregtette lába között a motort. A lengyel ingatta a fejét, és rögtön visszafordult a zsákokhoz. Tóninak bevillant, hogy a fiú, akitől a címet kapta, egy nagy irodaházban dolgozik takarítóként. Hát persze! Erre a motor helyett most az ablak szót kezdte ismételgetni angolul, és közben egy karcsú, magas toronyházakat rajzolt körbe a kezével. A lengyel értetlenül nézett, mire ő megint rápattant a képzeletbeli motorra. A lengyel megütközve figyelte a pantomimjátékot. Mivel egyikük se tudott angolul, és mivel Tóni az ő füle szerint folyamatosan az özvegy szót ismételgette, a lengyel gondolkodóba esett, elkomolyodott. Tóni ezt tétova szünetet fontolgatásnak vette, és ismét belelendült az előadásba.
Ha helyiségben lett volna ablak, hamar kiderült volna, hogy Tóni ablaktisztítást is vállal, így viszont körkörös, simogató mozdulatait figyelve Wrotkaskynak az a sötét gyanúja támadt, hogy ez a pofátlan gyerek özvegyek gyámolítását ajánlja fel, ami, bár bortól a textilekig sok mindennel foglalkozott, egyáltalán nem tartozott az ő területei közé. Ráadásul Tóni mintha azt is értésére adta volna, hogy először ügyesen ide-oda furikázza az asszonyokat, aztán ha az özvegy már jól bemelegedett, gyerünk bele, jöhet a simogatás is. Először egy, aztán két kézzel. Pfúj. Megvetően végigmérte ezt a nyálas stricit, és az válaszolta neki lengyelül, hogy találhatna valami tisztességesebb munkát, ha már ekkora barom vállakat adott neki a Teremtő. Aztán, mint aki befejezte a beszélgetést, felment a lépcsőn és hátra se pillantva a büdös francba küldte a fiút.
Tóninak, akinek végig az ablaktisztítás járt a fejében, fogalma se lehetett arról, hogy amit az imént hallott, az a teljes, felháborodott elutasítás volt. Ő úgy fordította le magában a dolgot, hogy a lengyel pillanatnyilag nem ér rá, de majd meglátja, mit tehet az ügyében.
Aztán még azt is hozzágondolta, hogy azért ez a Wrotkovsky meghívhatta volna őt egy italra, ahogy a Lukasivitz is meghívta, noha vele is akkor találkoztak életükben először, amikor ezt a címet átadta neki. Felpillantott az elpiszkolódott téglahomlokzatokra, és hirtelen döntéssel nem arra indult vissza, amerről jött, hanem az ellenkező irányba. Megtapogatta a zsebét. Eddig minden centre vigyázott, de most váratlanul valami csibész felszabadultság járta át. Úgy döntött, vesz magának egy pofa sört.
Megállt az első, barátságosnak tűnő kocsmánál, és belépett. A járdára kitett asztalok mellett mindenhol ültek, de odabent a pult mellett sikerült magának helyet szorítania. Egy Lucky Lagert rendelt, de többet kértek érte, mint amire számított. A tenyerében ügyetlenül számolgatta az aprót, és ettől nagyon csórénak érezte magát. Szeretett volna leülni, visszament vele a bejárat elé, hátha megürült közben egy hely. Ahogy a vállak között furakodott kifelé, valaki megérintette a bal karját:
– Te magyar vagy, ugye?
Tóni ránézett a kék szemű férfira, aki inkább látszott amerikainak, mint magyarnak.
– Honnét tudod? – kérdezett vissza, de a kék szemű csak mosolygott.
– Hallottam, amikor az előbb fizettél. Három dolog van, amit az ember mindig az anyanyelvén csinál. Nem tudtad?
Kimentek, leültek a kék szemű barátaihoz, és Tóni megtudta, hogy mi az a három dolog.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!