Kora délután van, nagy a nyüzsgés a márványburkolatú plázában. Lófráló iskolások nyomogatják a kiállított mobiltelefonokat, gondterhelt arcú szőkített nők mérlegelik a tavaszi kínálatot. Épphogy csak elmúlt a tél, de már ott bólogatnak a játékboltok kirakatában az elemes nyuszik. A metró felől, az aluljárószinten nagy, lármás csapat közeledik a bejárathoz. Asszonyok, férfiak, gyerekek vonulnak kavarogva. A karon ülő kislányokat az anyjuk cipeli, a két csöpp kisfiút pedig a fekete szemű apák. A szülők és felnőtt családtagok körül kisebb-nagyobb gyerekek szedik a lábukat. Megállnak mind a fotocellás ajtónál.
A nép ki-be áramlik, az ajtó nyílik-csukódik, de ők csak állnak. Végül az elöl álló férfi belép, de előtte átnyújtja a karjában tartott fiúcskát egy asszonynak. Amikor bent van, kijön újra komoly arccal. Megfordul, bemennek utána a többiek is. Nem is mennek, vonulnak: libasorban, feltartott fejjel. Az ajtó mozdulatlan, egyikükre se záródik rá, mintha egy szellem keze tartaná nyitva. Besétálnak mind, senki se pillant hátra, bár nem szégyen az, de azért mégse. Csak a gyerekek forgolódnak visszafelé, hogy jé, hogy van ez, magától nyílik a kapu.
Vonul tovább a tarka sereg a pláza folyosóján. Az asszonyokon széles, ringó rakott szoknya. Zöldek, pirosak, sárgák, rózsaszínek villognak a mesterséges fényben. A szoknyák felett tarka, virágos, gombos blúzok, a nők hosszú, varkocsba font haja színes kendővel hátrakötve. Mind rövid ujjúban vannak, pedig még hűvös a kora tavaszi levegő. A karjuk kerek, húsos, az arcuk telt. Nyakukban és fülükben súlyos arany ékszerek himbálódznak.
Az embereik alacsonyak, inasak, azt az egyet kivéve, aki elöl megy és kimagaslik közülük, de mindet nagyobbnak mutatja a fekete kalap. A mellettük lépegető apró kisfiúkon is fekete, karimás kalap és csizma van, a karon ülőkön viszont, akiket kendővel kötözött az anyjuk derékra, még semmi fejfedő. Megtorpannak a mozgólépcsőnél, haboznak. Végül a férfiak biccentenek: egyelőre nem mennek fel az emeletre, hanem itt lent haladnak tovább a földszinti sétányon. Pislognak az asszonyok jobbra, pislognak balra, nézdegélik a kirakatokat. Nem tetszik nekik, amit látnak. Csupa fekete-fehér, meg sápatag színű városi ruha. Minta rajtuk alig. Ennyi pénzért tehetnének rá valami mintát is. És csupa hegyes, kényelmetlen, magas sarkú cipő. Mennek, mennek, nem látnak sehol semmi szépet, semmi érdekeset. Végül a sétány végében felfedezik az ékszerbolt spotokkal megvilágított, sziporkázó kirakatát. Egyikőjük sem gyorsít fel, de mind oda tartanak.
A nők szinte úsznak a márványlapokon, a hosszú szoknyákban nem látszik csoszogó, papucsos lábuk. Amikor odaérnek, a kirakat elé tömörülnek, a férfiak pedig arrébb húzódnak. Rájuk most nincs szükség. Majd ha a nők választottak, szólnak. Addig rágyújtatnának, ha lehetne, de itt nem lehet, így csak a levegőt pásztázzák feltartott fejjel, kerülve a mellettük hömpölygő közönség tekintetét.
Az asszonyok elégedetlenek az ékszerekkel. Semelyik sem olyan különleges, mint amilyeneket ők viselnek. A láncok valahogy túl vékonyak, a színes kövek túl kicsik. Egyenes derékkal állnak az üveg előtt, magyaráznak, csóválják a fejüket. A magas férfi int, hogy akkor mennek tovább. Sorban fellépegetnek a mozgólépcsőre, és folytatják a nézelődést az első szinten. Kivétel nélkül mindenki utánuk fordul.
A biztonsági őr mond valamit a walkie-talkie-jába, szemmel tartja őket. Pásztázzák tovább a boltokat, nem igazán érdekes, amit látnak. Egy forgóállványról az egyik fiatal férfi napszemüveget emel le, felpróbálja. Harsány nevetés tör ki, a többi férfi is feltesz egy-egy napszemüveget. Kacag mindenki, még a karon ülő gyerekek is rázkódnak az anyjuk csípőjén. A csizmás férfiak óvatosan visszacsippentik a helyükre napszemüvegeket, lépdelnek tovább.
A gyerekek fagylaltot kapnak, felváltva nyalják a fagyit az anyjukkal. Kapaszkodnak közben a nők kezébe, bujkálnak a színes szoknyák között. Amikor a fagyi elfogyott, az asszonyok lehajolnak, letörlik tenyérrel a maszatos szájakat, indulnának.
Nem indulnak mégse. Látják, hogy a férfiak épp a késeket tanulmányozzák egy kirakatban. Vitatkoznak komótosan az üveg előtt, hümmögnek, bólogatnak. Végül mégse térnek be a boltba, intenek az asszonyoknak, hogy indulás. Nem elég jók azok a kések.
Megy a csoport a Douglas előtt. Beleszimatolnak a nők a levegőbe, feltartott fejjel beúsznak a polcok közé. A férfiak üvegcséket emelnek le a polcokról, rájuk fújják a permetet, az asszonyok ezen kuncognak. Némelyiknek hiányzik a foga. Csörömpölnek az ékszereik. Nézik őket a vásárlók, nézik őket a bordó egyenruhás eladók, mint valami jelenést. Kimeredt szemmel bámulja őket a pénztáros kisasszony is, mint Hamlet atyja szellemét a várfokon. Ők ellenben nem néznek senkire, mintha egyedül volnának. Kilépnek a parfümériából, sétálnak tovább.
Újabb cipőbolt előtt haladnak el, itt is érdektelen, tűsarkú topánok és tornacipők, valami azonban mégis feltűnik a nekik. Megtorpannak. A kirakat jobb felében színes táskák kelletik magukat Desigual felirattal. Ezer minta rajtuk: pillangók, rózsák, karikák, strasszok. A spanyol cég tavaszi kollekciója a sárgától a türkizig és mélyvörösig százféle árnyalatban ragyog. Tetszik a nőknek a sok táska, rövid tanácskozás után bemennek.
Az eladó pókerarccal érdeklődik, hogy mit óhajtanak. Figyel nagyon, nehogy ellopjanak valamit. Kintről, az üveg mögül látszik, hogy nem emeli le nekik a táskákat az akasztóról, hiába mutogatnak. Desigual, mondja helyette nyomatékkal, és a nők bólogatnak, hogy értik ők, Desigual. Az eladó hozzáteszi, hogy ezek itt nagyon drága táskák. A nők bólogatnak, hogy látják, ott az ár mindegyiken. Az eladó zavarba jön. A Desigualt nemigen viszi senki, még itt se, mert felül van árazva. Végül mégis a kampóhoz lép, leakaszt róla egyet. Leszedetik vele a többit is. Mindet. Hét Desigual táska kering az asszonyok, lányok között. Vizsgálgatják, cserélgetik őket, próbálgatják a cipzárakat, állítatják a pántokat elmélyülten. Nagy felelősség dönteni. Végül a legmagasabb férfihoz lépnek, mondanak neki valamit, az bólint. Int, hogy kérik mindet. Mindet?! Igen, mind a hetet. A legolcsóbb huszonötezer, a legdrágább harminckilenc. Igen, azt is kérik, a harminckilencest is. Ezek szép táskák. Jó táskák. Nem, nem kell őket becsomagolni.
Kijön a csoport a boltból, az asszonyokon lógnak az új, tarka Desigual táskák. A kislányok derékmagasságból piszkálgatják a szerzeményeket, hozzányúlnak a csatokhoz, ujjal beletúrnak az oldalzsebekbe.
A nők mosolyogva hagyják. Vonulnak visszafelé lassan, tokásan, méltósággal. Ünnep van.
A fotocellás ajtó kinyílik előttük, kilépnek a metróaluljáróba.
– Elmentek – motyogja a földszinti biztonsági őr a walkie-talkie-jába.
– Köszi – válaszol megkönnyebbülten az emeleti őr.
A cipőbolti elárusító kitesz egy táskát a megürült kirakatba. Még ilyet. Ezek lefosztották a boltot.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
