Tóth Krisztina: Sebhely

Az orvos zavarba jön: fogalma sincs, ki lehet az a bizonyos Gerda, akiről a haldokló beszél. A megemelt morfiumadag miatt a néni már napok óta hallucinál, követhetetlen részleteket idéz fel a múltjából. Most viszont tiszta a szeme, mintha teljesen magánál lenne. Kicsit meg is emeli a fejét, és annyit mond még, hogy a zongora fölött lógott egy metszet, és hogy a sebhely a szánkózásnál lett. Az utóbbinak már hallhatóan nincs köze az előzményekhez, mintha a beteg megint elvesztette volna a fonalat. A feje visszahanyatlik a párnára, kicsit oldalt fordul, aztán elalszik.

Az orvos reggel értesül róla, hogy a néni hajnalban exitált. Közvetlen hozzátartozója a felvételi lap szerint nincs. Egy középkorú, rokonszenves nő jön be a holmijáért, és hozza magával a ruhát, amit a proszektúrán rá kell majd adni. Az orvos kifejezi részvétét, aztán hozzáteszi, hogy a beteg előző este különösen élénknek mutatkozott, ami sajnos nem ritka közvetlenül a halál előtt, és valami Gerda nénit emlegetett.

– Meg a zongoraórákat, ugye? Hogy a Gerda rossz tanár volt, nem? – kérdez vissza a nő. – A sebhelyről nem beszélt?

Az orvos elcsodálkozik, és bólint, hogy de, igen, valami sebhelyről is szó volt, csak nem lehetett érteni, hogy hogyan jutott a néni eszébe.

A nő az előbb már távozni akart, most viszont, kezében a nejlonzsákkal, hirtelen visszaereszkedik a székbe:

– Tudja, a Gerda néni a zongoratanár volt. A család Selmecbányán lakott, és a környéken egyetlenegy zongoratanár működött, ez a bizonyos Gerda. A gyerekek utálták, mert folyton ellenőrizte, hogy elég rövid-e a körmük, és akinek hosszú volt, annak le kellett rágnia, amíg az előző gyakorolt.

Az orvosnak már indulnia kellene a vizitre, de nem akarja félbeszakítani a nőt.

– Edit néni a nővérével járt oda zongorázni, és nem haladt valami jól. Semmi érzéke nem volt a zenéhez. Később a munkatáborban sokat gondolt a tanárnőre, és lelkifurdalása volt, mert amikor utoljára találkoztak, nagyon undok volt vele. Aztán megölték.

– A tanárnőt?

– Igen. Már nem mondhatta meg a szülőknek, hogy Edit néni milyen makacs és szemtelen, és hogy kidobott pénz a kisebbik gyereküket zongorára járatni. Egyébként megölték Edit néni nővérét is, és később az apja is eltűnt. Egyedül ő jött vissza három év múlva. Az anyja, aki közben kicsit meg is bolondult, nem ismert rá. Később egész életében rá-rátört a gyanú, hogy ez a lány igazából nem is az ő gyereke.

– De hát miért lett volna érdeke egy idegennek, hogy az ő lányának adja ki magát? – rökönyödik meg az orvos.

– Hát ez az – neveti el magát a nő. – Jómódú családnak számítottak, és bár a háborúban szinte mindenüket elvesztették, az anyjának az volt a kényszerképzete, hogy valami szegény gyerek, akinek megölték a hozzátartozóit, az ő halott kislánya helyére akar betelepedni.

– Miért, nem ismerte meg a saját gyerekét? – rökönyödik meg az orvos.

– Edit néni húsz centit nőtt, amíg távol volt, és jóval kisebb volt a súlya, mint amikor elment. Tényleg úgy nézhetett ki, mint egy másik gyerek. Képzelje csak el az anyját: elvittek tőle egy duci, tizenegy éves kislányt, és visszajött egy magas, aszott arcú fiatal nő. Egyszerűen nem akarta elhinni. Állandóan tesztelte a lányát. Kérdéseket tett fel neki a rokonokról, olyasmiket, amiket idegen nem tudhatott. Aztán lassan megbékélt. De nem végleg: időnként rátört a gyanú, és olyankor állítólag kiabált meg vádaskodott, siratta az elveszett gyerekeit. Mind a kettőt.

– És mi köze ennek a zongoratanárnőhöz?

– Hát ez az. Egyszer azt kérdezte Edittől, még jó régen, hogy miért utálta annyira a zongoraórákat. És akkor ő mondta, hogy a körömlerágás meg a zongoraszék miatt. Hogy nem lehetett állítani a zongoraszéken, és mindenkinek egyforma magas volt. És akkor állítólag az anyja megnyugodott. Akkor elhitte, hogy na, ez tényleg az ő kisebbik lánya. Az orvos közben átadta a papírokat, a nő lapozgat. Aláírás közben eszébe jut még valami:

– Edit néni a tanárom volt, aztán valahogy a pótanyám lett.

– Gondolom, nem a zongoratanára.

– Nem, földrajz szakon végeztem. Tudja, én korán elvesztettem a saját anyámat, neki meg soha nem lehetett gyereke. Nyilván amiatt, ami akkor történt vele. Csoda, hogy nyolcvan évet megélt.

– A sebhelyről akart még valamit mondani – tér vissza az orvos a beszélgetésük elejére.

– Ja, igen, a sebhely. Amikor az anyja már nagyon beteg volt, és Edit ápolta, akkor az anyja egy alkalommal gyanakodva megkérdezte, hogyan került az a sebhely az állára. Mert az mintha régen nem lett volna ott. Csak ravaszkodott persze, akkor is rájött a bizalmatlanság. Én Editet akkor már jól ismertem, és nagyon kiborult. Mesélte, hogy éppen mosdatta az anyját, aki már fel se bírt kelni, és annyira nekikeseredett, hogy lecsapta a szivacsot az edénybe, aztán kirohant. Mert rájött, hogy az anyja még mindig gyanakszik. Hogy még akkor, halála előtt is fölmerült benne, ez a másik, öregedő nő talán nem is a lánya. Aztán az Edit visszament a szobába, és válaszolt neki, hogy a sebhely a szánkózásnál lett, de az anyja valahogy nagyon élesen nézett rá, mintha azt mondta a szemével, hogy ezt bárki állíthatja. Biztos ezért ismételte meg tegnap, mielőtt meghalt. Hogy higgyék már el neki.

– Nézze, én aztán elhiszem. Én vizsgáltam kívül-belül az édesanyját, tényleg elképesztő, hogy nyolcvankét évet megélt.

– Nem volt az édesanyám.

– Jaj, persze, elnézést, hiszen mondta is. Részvétem azért – feleli az orvos, és indul vizitelni. Az áthúzott, friss ágyon a kettes kórteremben már egy másik beteg fekszik, ő is nyolcvan körül járhat. Ő is valakinek a lánya – gondolja az orvos, és a saját lányára gondol, akinek történetesen szintén van egy sebhely az állán.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!