Tóth Krisztina: Vacsoravendég

Amikor a Szerző arról érdeklődött, hogy mivel tudnák neki honorálni ezt a szívességet, vagyis az odautazást, tekintve, hogy a baráti társaság nem a Szerző lakhelyén, hanem attól kétszázötven kilométerre élt, a társaság feje igencsak elcsodálkozott. Ő addig úgy tudta, hogy a szerzők mind imádnak szerepelni, hiszen mi másért írnának, ha nem ezért! Azt meg külön csábítónak gondolta, hogy még vacsorát is felajánlottak, hiszen a szerzők köztudottan éheznek, nem volt hát világos számára, hogyha valaki enni is kap és még meg is hallgatják, akkor miért nem képes megtenni azt a vacak kétszázötven kilométert.

Azon tűnődött, miközben már a második levelét fogalmazta, hogy a Szerző nyilván azért ilyen faksznis, mert nő. A nők olyan bonyolultak! Másképp, gügyögve kell velük beszélni. Második levelét már édesen gurgulázó hangnemben fogalmazta, és végig csücsörített, miközben a billentyűket verte.

Na, ennek meglett a hatása. A Szerző csudálatos módon ráállt az utazásra, ahhoz ragaszkodott csupán, hogy a szállodáját fizessék ki, mert vonattal aznap már nem tud hazamenni. A baráti társaság megint megütközött kissé, mert fel nem foghatták, hogy járhat valaki manapság vonattal, de aztán beleegyeztek a dologba. Amikor a Szerző megérkezett, újfent elcsodálkoztak, hogy nahát, milyen csinosan fel van öltözve. Ők addig úgy tudták, márpedig roppant tájékozott emberek voltak, hogy az írók afféle lepusztult emberek, majdnem olyan szerencsétlen páriák, mint mondjuk a tanárok. Na jó, talán annyira nem, de mindenképpen valahol a társadalmi ranglétra alján kapaszkodnak egy-egy kilazult keresztfokba – kivéve persze azokat, akik a tévében szerepeltek. Ehhez képest a Szerző kisminkelve, magas sarkú cipőben érkezett. Összesúgtak a vendéglátók a vacsoraasztal felett, azt firtatva, hogy vajon egyáltalán igazi szerzővel van-e dolguk, mert ez itt egyáltalán nem úgy néz ki, ahogy egy írónak kell. Még egy ócska szemüvege sincs! És éhesnek se látszik különösebben, csak ül és mindenfélét fecseg.

A házigazda egy idő után kezdte rettentően unni magát. A verseket eleve utálta, mert mindig lehangolták, a prózát meg nem bírta követni, mert ellentétben a Szerzővel, aki egész nap csak irkafirkált, neki volt tisztességes sebészi állása, amiben jól elfáradt. Egyszer olvasott már egy mulatságos szöveget ettől a nőtől az interneten, mert ott szokott, könyvekre nem volt ideje, és most valami tréfásat szeretett volna hallani. Valamit, amin jót lehet röhögni. Ehhez képest egymást követték a lehangoló versek, aztán még egy novella is, amiben meghalt egy asszony. Rémes! A Fogorvosnő, aki a társaság lelke volt, és akit a butaság édeskés illata lengett körbe, mint valami könnyű, virágos parfüm, megkérdezte a Szerzőt, hogy nem énekelne-e inkább valami szépet. A Szerző rázta a fejét, hogy nem tud énekelni, és olvasná tovább a novellát. A házigazda felesége felsikkantott, hogy na, arról szó se lehet, inkább hastáncolnia kellene a Szerzőnek, vagy esetleg bekötött szemmel ugróköteleznie. Tréfásan meg is fenyegette karmos, öreg ujjával, hogy ha továbbra is ilyen csúnyaságokat beszél és lehangolja a társaságot, akkor nem fog vacsorát kapni. A bajuszos Informatikus felsóhajtott, hogy ő bizony egész depressziós lett, és kifejtette a Szerzőnek, hogy egy okos, fiatal és egészséges nőnek nem illik elütött kutyákról írnia, mert az káros a társadalomra és az egyénre is. A Fogorvosnő, akinek magától nem jutottak volna olyan szavak eszébe, hogy egyén, meg társadalom, hevesen bólogatott, mert hirtelen visszaemlékezett rá, hogy egyszer fiatalkorában olvasott már egy könyvet valami Konrád nevű írótól, és akkor is teljesen elromlott a kedve. Haragra lobbant, hogy most, harminc évvel később megint el akarják szúrni az estéjét, és szegényekről meg betegekről kell szövegeket hallgatnia szép és épületes gondolatok helyett. Sokkal jobb volna, dobta be a társaságnak, ha kihúznák a Szerző fogait! Legalább nem enné meg a vacsorát! A Házigazda szeme felcsillant, de a neje azt mondta, hogy szerinte gusztustalan dolog fehér asztalnál fogakat húzkodni. Az ősz Asszisztensasszony, aki eddig figyelt, és hű kutyaként lesve a Házigazda arcát, elérkezettnek látta az időt, hogy megossza a nézeteit a többiekkel. Egyetértett abban, hogy az irodalomnak szórakoztatni és nevettetnie kell, de hozzátette, hogy azért a jó művekben mindig van valami tanulság is, mert a tanulság nélkül a vers olyan, mint a só nélküli étel. Elnémultak a körben ülők ekkora bölcsesség hallatán. Nem is értették, miért nem ő ír könyveket, ha már ilyen okos. Megállapították, hogy például a Szerzőnek abban az elütött kutyás versében egyáltalán nincs is tanulság. Vagy talán van?! – fordultak ingerülten a Szerző felé, aki nem merte kinyitni a száját. Egyrészt féltette a fogait, másrészt hányingere támadt. Az ételek szaga émelytő elegyet alkotott a butaság most már áthatóan párolgó, édeskés illatával. Gyógyító embereknél ilyet eddig még sose tapasztalt.

– Ezek vacak, szomorú versek – ingatta nagy, kopasz fejét a Házigazda.

– Nem vigasztalják meg az embereket! – ráncolta a szemöldökét az ősz Asszisztensasszony.

– És még tanulság sincs bennük! – tromfolt a Házigazda kivasalt arcú felesége.

– Nem is hitelesek! – fuvolázta a pocokfejű Fogorvosnő, akinek püffedt ábrázatát pír öntötte el az örömtől, hogy eszébe jutott ez a szó. Egész este ezen az egy jelzőn gondolkodott, most végre bevillant neki.

A Házigazda érezte, hogy kicsit leült a hangulat, ezért rangidősként és vendéglátóként azt javasolta, hogy vigyék át a nappaliba és kínozzák meg, aztán darabolják fel a Szerzőt. Ez végre mindenkinek tetszett. Mosoly ült a vacsorálók arcára, csak úgy villogtak a porcelánkoronák. A Fogorvosnő maga elé kötött egy asztalkendőt, és egy diótörővel kifeszegette a Szerző fogait, az ősz Asszisztensasszony pedig széttrancsírozta a koponyát és közben a Házigazda arcát fürkészte. Sajnos hiába, mert az nagyon el volt foglalva: éppen felmetszette a Szerző hasát. Elég hentesmunka volt, hiszen a halkés és a konyhai kenyérvágó egyáltalán nem alkalmas ilyesmire, de ilyen hevenyészett eszközökkel csinálja szebben, aki tudja. Jó nagy disznóól keletkezett a bőr ülőgarnitúrán, tiszta vér volt még a teraszajtó is. Amikor kihúzták a beleket, a Szerző még mindig élt, sőt titokzatos módon valahogy érzékelte azt is, ami körülötte zajlik. Egyik utolsó mondat, ami eljutott hozzá, az az volt, hogy inkább X. Y. írót kellene meghívni, mert az legalább olyan vicces fiú. Ha az ember egész nap dolgozik – hallotta kihunyó tudattal a bajuszos Informatikus hangját –, akkor szórakozni akar, nem pedig borzalmakat olvasni!

– Nem pedig borzalmakat – visszhangozta a Házigazda varjúalkatú hitvese.

– Már nem él – állapította meg az ősz Asszisztensasszony a halál beálltát, de a Házigazda nem figyelt. A mobiljáról törölgette a vért. – Pfúj – dünnyögte –, miért nincs itt egy nővér?!

Fel akarta hívni a szállodát, mert tudta, hogyha éjfélig lemondja a foglalást, akkor nem kell kifizetni az éjszakát. Egy nő vette fel, úgyhogy megint csücsörítve kellett beszélnie a telefonba, de – nyilván éppen ennek köszönhetően – olajozottan ment a dolog.

Talán mégiscsak megérte meghívni a Szerzőt – gondolta elégedetten. Tulajdonképpen egész jó kis este volt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!