Ha kimondjuk azt a szót, hogy transzszexuális, sokan rögtön Thaiföldre gondolnak. Természetesen nem a kéklő vizű tengerpart jut eszükbe, ahol egy hétig süttetné az ember a hasát, hanem a hömpölygő tömeg az utcán, a füstös és fülledt bárok, a dübörgő zene, a magukat kellető lányok, akikről tán soha nem derül ki, hogy fiúk. Legalábbis szerintünk azok.
Az igazi transzszexuális valójában úgy érzi, rossz testbe született, hisz ő az ellenkező nem tagja. Ha a felismerésen túlesik, akkor következik az a fázis, amikor megpróbálja megváltoztatni a testét, hogy azt a „valódi neméhez” igazítsa. A transzvesztitákkal ellentétben a transzszexuálisok váltani szeretnének.
A nemváltás folyamata nem egyszerű, főleg Magyarországon. Először is, hogyan mondja el szüleinek, barátainak, környezetének, és hogyan fogadtassa el másokkal új önmagát? Hol fog tudni dolgozni, ha ez kiderül? Kivel tud stabil párkapcsolatot kialakítani? Mi van, ha komplikációk lépnek fel a műtétek során? Mi lesz, ha végül nem az az arc néz vissza a tükörből, amit most elképzel?
A mi kultúránkban a transzszexualizmus betegség, mely nemátalakító műtéttel orvosolható. A probléma csak az, hogy Magyarországon ennek nincs kialakult rendje, attól függetlenül, hogy az első ilyen jellegű műtétet már 1994 novemberében elvégezték Debrecenben. Vannak bizonyos fázisok, amelyeken a legtöbb beteg átesik, de ezek sorrendje és időbeli lefutása nagyon változatos. Az első lépés legtöbbször az interneten való böngészés orvosok, lehetőségek, sorstársak után. Erre már szakosodtak különböző portálok, ahol megoszthatják élményeiket egymással az érintettek. A második lépés általában az orvos személyes felkeresése. Sokan már itt megtorpannak. Ugyanis világossá válik, hogy mi mindenen kell biztosan keresztülmenni, és mi az, ami esetleg még közbejöhet. Pszichológus, pszichiáter, vizsgálatok, tesztek, műtétek, kórházak, fájdalmak, veszteségek. Aki ezen a ponton túljut, az már jó úton halad a célja felé. Amint hozzájut a megfelelő szakvéleményekhez és az Egészségügyi Tudományos Tanács engedélyéhez, jöhetnek az orvosi beavatkozások. Ezeknek a sora sokszor végeláthatatlan, hiszen mindig van olyan testrész, amit egy picivel szebbé lehetne még varázsolni. A csúcspontja ennek a sorozatnak az SRS, magyarul a nemátalakító műtét, tehát a nemi szerv átoperálása. Nem maradhatnak ki a hormonkezelések sem. Mindezeket követi a hivatalos dokumentumok megváltoztatása, a név és a nem átírása. Ha eddig eljut valaki, igazán nagy kő eshet le a szívéről, házasodhat ellenkező neművel és örökbe fogadhat gyereket.
Amikor már megvan az új test, az új okirat, minden a helyére került, és a világ megy tovább jól kitaposott pályáján. De vajon az ember lelke, függetlenül attól, hogy mindig másnak érezte magát, valóban olyan könnyen hozzászokik az új tükörképéhez? Biztos, hogy kiegyensúlyozott és önbizalommal teli lesz a személy? Vajon ugyanolyan-e a transzszexuálisok önbizalma és a saját testükről alkotott képük, mint másoknak. A válasz: igen. Akik átestek már valamiféle műtéten, hormonkezelésen, tehát elindultak az „úton”, az önértékelésük ugyanolyan, mint bárki másnak. Ez tehát megerősíti azt, hogy tényleg érdemes volt küzdeni, hiszen ők nem a nulláról indultak. Annál sokkal mélyebbről. Úgy tűnik, el kellene gondolkodni azon a mondaton, melyet egy izraeli transzszexuális fogalmazott meg: „Nem egy fiú vagyok, akinek lelki problémái vannak, hanem egy lány, akinek testi”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!