„Amit felveszünk, amit megeszünk, amit magunkra kenünk – mind kémiai vegyületekből épül fel. Ha ezt meg tudjuk mutatni, már sokat elértünk. Lehet, hogy nem lesz minden gyerekből vegyész, de legalább érdekli majd őket a környezetük” – mondja a kémiatanár. Elhatároztuk, hogy megszeretjük a kémiát.
Egy színdarabra voltunk hivatalosak, amely bár elsősorban általános iskolás diákoknak szólt, minket is végzetesen magával ragadott. A tét nem volt kisebb, mint a Föld megmentése, a gonosz egyenesen a fekete mágusok sorából került ki, a hős pedig egy diáklány volt, akinek kémiai zseni apukája mutatta meg, hogy a vegyészet segítségével akár az egész világot meg lehet menteni. A tanmese elementáris erővel hatott ránk – így gyermekkori traumáink feldolgozása érdekében ismét belevetettük magunkat a kémiába.
Az esemény, ami meghozta a kedvünket a kísérletezéshez, valójában egy egész évben folyó program lezárása volt. 2011 októberében indult el a BASF Kölyöklabor – Kid’s Lab, amelynek keretei közt 1-6. osztályos tanulók végezhetnek önállóan kémiai kísérleteket a Közlekedési Múzeumban, múzeumpedagógusok segítségével. A kísérleti foglalkozásokra iskolai osztályok jelentkezhettek, így a most záruló tanévben mintegy 2000 kisdiák kerülhetett közelebbi kapcsolatba a kémiával – ingyen. A program jövőre is folytatódik, így remélhetőleg még sok kisgyerek fedezi fel mihamarabb a kémia varázslatos világát. Mivel a színdarabban olyan kísérleteknek voltunk tanúi, amelyek akár otthon, egy szívószál, némi liszt és egy elektromos öngyújtó segítségével is reprodukálhatóak, ezért lelkesedésünk első lendületével az internetről próbáltunk meg hasonló ötleteket levadászni. Kísérletekből márpedig nincs hiány a videomegosztókon – kérdés, hogy mi magunk meg tudjuk-e valósítani őket. Az egyik legnépszerűbb videó – amelyet több mint ötvenötezren láttak már – például azt mutatja be, hogyan kell vízzel tüzet gyújtani. A látványos és izgalmas képsorokhoz mellékelt útmutató viszont némiképp lehűti a lelkesedésünket. Porított alumíniumra és jódra van még szükség a víz mellett, s mivel egyik sincs a kamrapolcon, inkább kerestünk valami könnyebben megvalósíthatót. Egy rendkívül szórakoztató honlapon sokkal egyszerűbb, mégis hasznos tudásra bukkantunk. A dolgunk mindössze annyi volt, hogy egy pohár vízbe helyeztünk egy gumimacit, majd vártunk néhány órát. Mire kihalásztuk a vízből, jócskán megdagadt, tudásunk pedig gazdagabb lett az ozmózis fogalmával: féligáteresztő hártyákon keresztül végbemenő anyagvándorlás. Mivel a gumimaciban sok a cukor, a vízben pedig egyáltalán nincs, a víz „bemászik” a gumimaciba, hogy az oldatok koncentrációja kiegyenlítődjön – mi nagyjából így értelmeztük a látottakat. Ezek után joggal tesszük fel a kérdést: vajon miért nem szeretik a gyerekek a kémiát? „Mert nem értik” – adja meg a választ Léner Violetta kémiatanár. „A kémia nehezen emészthető tantárgy, olyan követelményrendszerrel, ami sokak számára túl megerőltető. Ha pedig egy téma nem világos, akkor a gyerek rossz dolgozatot ír. Ettől elkeseredik, csökken a lelkesedése, nincs sikerélménye. Kevésbé figyel, még kevésbé érti a következő részt, megint rossz dolgozatot ír… és az ördögi kör végleg bezárul. Sok múlik természetesen azon, hogy hogyan tanítják a kémiát. Ahol sok a kísérlet, a látványos elem az órákon, ott lelkesebbek a gyerekek is, hiszen van miért várniuk a következő tananyagrészt”. – A pedagógus szerint a mindennapi életben használatos dolgok hátterének bemutatását sokan meglepetésként élik meg. „Olyan dolgokat kell mutatni nekik, amiket ismernek. Például az olaj-víz emulzióról beszélek, mindig megkérdezem, hogy mit látnak a leves tetején. Természetesen szép kövér olajcseppeket. És akkor el tudom mondani, hogy ez bizony az olaj-víz emulzió, már csak meg kell magyarázni, hogy pontosan miért történik mindez. De emlékezni fognak a levesre”. – A pedagógus szerint sok olyan kísérlet van, amit könnyen és viszonylag kevés költséggel be lehet mutatni. Ám a legtöbb iskolában nincs pénz külön laboránsra, aki előkészítené a kísérletekhez szükséges eszközöket.
Így ez a pedagógusoktól rengeteg időt vesz el, pláne, ha egy egész csoport – akár 10-15 gyerek – számára kell a tálcákat, kémcsöveket és egyéb anyagokat összeszedegetni. Ráadásul azért egy kémiai laborban bőven akadnak veszélyes anyagok is, amiket nem lehet csak úgy az óra végén leengedni a lefolyóba. Ezeknek a tárolásáról és az elszállíttatásáról is gondoskodni kell, s ez újabb költségeket hárít az iskolákra. Ha azonban kevés a kísérlet, nehéz a gyerekek figyelmét fenntartani a sok képlettel és számolással – és itt ismét eljutottunk az ördögi kör elejére.
Léner Violettától a beszélgetés végén még házi feladatot is kaptunk. Lelkesedésünk ekkor már nem ismert határt, így sietve lekocogtunk a zöldségeshez, hogy beszerezzük kísérletünk legfőbb alapanyagát, a vörös káposztát. Ezt bő vízben jó alaposan megfőztük, aztán a levet leszűrtük, majd lehűtöttük. Ezután jött a kísérlet maga. Három pohárba töltöttünk egy keveset a lila léből, az egyikbe ecetet, a másikba szódabikarbónát is kevertünk. És csodát láttunk! A harmadik pohár csak a miheztartás és a kontroll miatt árválkodott az asztalon, ám az ecettel felhígított lilakáposztalé csodás piros árnyalatot, a szódabikarbónával elkevert pedig zöldes színt kapott. A kísérlet maga gyors, egyszerű, ámde olyannyira látványos volt, hogy gyorsan utána is néztünk a jelenségnek. Persze erőltethettük volna az agyunkat, de az olyan szavak, mint az indikátor, a lakmuszpróba, vagy a pH-érték, már rég kiestek belőle. Így azonban ismét felfedeztük a savas (például az ecet) és a lúgos (például a szódabikarbóna) oldatok világát, és ezzel a lendülettel tovább is haladtunk az Arrhenius–Ostwald-féle, a Brønsted–Lowry-féle, a Lewis-féle, a Pearson-féle, a Lux-féle és az Usanovich-féle sav-bázis elméletek irányába. Itt azonban elvesztettük a fonalat, és úgy döntöttünk, a jövőben mi már inkább megmaradunk az egyszerű kísérletezésnél, további magas szintű tudományos magyarázatok nélkül…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
