Túl önmagunkon

„Akkor lehet, hogy találkozunk a Kilin?” – kérdi csodálkozva, és én megilletődve bólogatok.

Erőss Zsolttal beszélgetek. Még december van, a Könyvfiesztán kérem, dedikálja nekem a könyvét. Épp élménybeszámolót tart, várja, hogy gyűljön a nép. Közben szerényen dicsekedem, hogy február elején készülök a Kilire. Megemlítem neki, hogy az Everest alaptáborában már jártam, az 5360 méter, de mégis. Kicsit félek, itt már majdnem 6000 méterről van szó. Mosolyogva nyugtat. Ő is oda indul, pont abban az időpontban. Ha jó idő lesz, nem lesz gond. Csak nyugodtan… Fél könyékkel támaszkodik a ruhatári pultra, úgy rója a sorokat a könyvembe. Kérem, írjon nekem valami biztatót. Összefacsarodik a szívem, ha erre gondolok.

Visszaemlékszem a tavalyi érzésre, ott a Himalája hegyei között: az Everest alaptábort jelző táblánál pózoltunk túratársaimmal, aztán megilletődve bámultunk a távolba, az egymás mellé vert színes sátrakat fürkésztük, hátha elcsípünk egy nagymenőt, aki a csúcs felé indul. Olyat, mint Zsolt.

Évek óta nyaggatnak. Minek ez nekem? Miért kell szenvedni, tűrni egy hegycsúcsért?

Nem tudhatom, mit éreznek a „ nyolcezresek”, de azt igen, nekem mit jelent a „hatezres”. A hegyek szépségét, a lenyűgöző környezetet, a lankákat biztos nem. Mert 5000 méter felett már csak kövek vannak, metsző, jeges szél, és újra csak kövek, kemények, zordak, mint az útonállók.

És a letisztult, nyers igazság. Mindegy ki vagy, nő vagy férfi, fiatal vagy öreg, szegény vagy gazdag, van-e családod, barátod, szeretőd. Mindegy kit szeretsz és kit nem, miben hiszel ott lent és miben nem. Minden végtelenül egyszerű lesz, egyetlen gondolat sem nyomaszt, csak önmagaddal vagy. 5000 méter felett visszatalálsz a távolba, sorsod kezdetéhez, egy ponthoz, ahol valami nagy dolog vár. Az, amire ösztönösen minden ember vágyik. És ez az igazi szabadság. Nem a testé, a léleké. Eltávolodva a földi valóságtól, megnyílik a tér, és a lélek a végtelenben szárnyal. A test alázatosan tűr, a lélek ujjong. Elérni a csúcsot olyan, mint a szülés misztériuma. De most nem én adok életet, én születek újjá. Mintha örvényből lökődnék fel, kivet a hegy, és most elszakítva felsírok, majd nevetek. Aztán bucskázom lefelé. Visszamenekülök a valóságba.

Így van ez 6000 méteren. Úristen! Mi lehet a világ tetején?

Zsolt a könyvembe azt írta, „Jó szerencsét!” Talán eltévesztette? Hiszen a bányászokat küldik a mélybe ezekkel a szavakkal. De végül minden jól alakult. Nálam. Neki én nem kívántam semmit. Hogy is mertem volna! A Hópárducnak, a Mesternek! Örökké bánom.

Az igazi, fekete Afrikában még sosem jártam, de képzeletem tele van buja, fűszeres illatokkal, nehéz, forróságtól súlyos levegővel, és olyan színekkel, amelyeket csak öntörvényű, zaklatott festők használhatnak. Amikor 16 órányi repülés után megérkeztünk Kilimandzsáró repülőterére mindez a fantáziavilág úgy hasadt ketté, mint ahogy a repülőgép szeli át a felhőket. Persze nincs hideg, legalább 25 fok van, de mégis. Zavaros az ég, a színek nem ragyognak, homályosan fakó minden, leharcolt a repülőtéri váró. Lassan halad a sor, mi, hegymászó turisták kicsit furán nézünk ki – a súlytakarékosság jegyében minden rajtunk van. Télikabát, bakancs, termopulcsik egymás hegyén-hátán olvadoznak a testünkön. De aztán minden elrendeződik, megkapjuk a tanzániai vízumot, és végre beléphetünk abba az országba, ahol vágyunk tárgya „lakik”: a Kili…

Az 1840 méteren fekvő Machame-kaputól indulunk a hatnapos Kilimandzsáró túrára. Végig sátrazni fogunk, és átlagosan 800-1000 méter szintet teszünk meg egy nap. Ez az útvonal – a Whisky útnak nevezett Machame út – hosszabb és nehezebb, mint a csúcsra vezető másik, a Coca-Colának becézett Marangu ösvény. Mi megyünk az „erősebbik” ital nyomán, de megéri a fáradságot, mert az útvonal lenyűgöző, faóriások, lecsüngő liánok között vezet, aztán a magasabb régiókban erikafák, óriás szeneciók, lobéliák több méteres példányait láthatjuk. Esténkén az étkezősátorban ücsörgünk, szürcsöljük az uborkalevest. Tizennyolcan vagyunk, nők, férfiak, fiatalok és idősebbek, gyengébbek és erősebbek, idegen városokból, ismeretlen családokból, más utakról. Most összesodródtunk, egymásba kapaszkodunk.

Már tudom, elbizakodott voltam. A minden hegyi vándort utolérő bajra gondolok, a hasi gyötrelmekre. A reggelinél félretolt tányérokra, az elgyötört arcokra, a szégyellős osonásokra a sziklák közé. Én bezzeg az utolsó pillanatig remekül álltam a sarat. Az utolsóig… Mire a 4600 méteren lévő táborig eljutok, már csak annyi az erőm, hogy beessek a sátorba. Ruhástul, bakancsostul dőlök a matracra, és fogalmam sincs, hogy fogok innen valaha felkelni. Útban álom és ébrenlét között Szilveszter hangja hoz vissza a valóságba. Valami löttyöt tart elém. „Idd meg, ásványi anyag és C-vitamin! Ez talán segíteni fog…” Segíteni? Ahhoz a hegyek istene is kevés lenne…

Elemlámpa határozott fénye ébreszt. Kelni kell, öltözni, csomagolni. Aztán nem tudom, hogyan is történt… Felkelek. Mozdulataim ösztönösek. Még magamba erőltetem a teát és egy szem kekszet. Sorstársaimmal bámuljuk egymást, de nem szólunk, magunkba záródunk, erőt gyűjtünk, mintha csatába készülnénk. Éjfél van, indulni kell. Egymás mögé állunk, araszolunk. A magasban imbolygó fejlámpák fényei úgy kanyarognak előttünk a hegyi ösvényen, mint alászállt csillagok. Előttem Matthew, rutinos helyi vezető, az ő bakancsának ritmusára lépek – mit lépek! –, tompa lassúsággal rakom a lábaim előre, olyan mintha egyhelyben topognánk. Az nem létezik, hogy valaha feljutunk – suhan át rajtam – 1200 méter felfelé, az vajon hány lépés? Számolni kezdek. Pihennem kell, innom, valami pulcsit még magamra húzni, mert mindjárt megfagyok. Matthew segít, termoszt nyitok, vetkőzök, öltözök. Hány fok lehet? – suttogom, de senki nem válaszol. Fent a csúcson, reggel hétkor mínusz 15 fok, de akkor már süt a nap is. Most mélysötét az éjszaka, az idő a fekete ürességben szétfolyik, nincs más, csak a lépések tompa üteme. Arra a végtelen butaságra gondolok, hogy jól vagyok. Hogy jól van mindenem, a testem és a lelkem. Ezt ismételgetem, mint egy mantrát. És el is hiszem. Felnézek. Az égen a fények szinte összeérnek, világosságuk utat mutat addig, míg a várva várt napkorog felbukkan majd a horizonton. Pár óra múlva aztán megjelenik, tüzes csíkja az alattunk hagyott völgy hajlatában, és mi ujjongva nagyot szeretnénk szippantani a kegyetlen, fukar levegőből. Abból, amely kínzó módon megtagadja tőlünk az oxigént. De mégis! Minden csodálatos. Felkelt a nap! Már nincs sok hátra…

Egy meredek kaptató után hirtelen bukkan ki a kráter pereme, innen 150 méter a csúcs. Mellettünk gleccserfalak, a Kili hósipkája. Már nincs sok belőle, minden évben olvad pár métert. Aztán tényleg ott van. Megcsináltam. Afrika tetején állok, 5895 méteren. A nap elismerően ragyog, átmelegít. „Túlléptél a határaidon – mondja Szilveszter. – Őszintén szólva tegnap, ahogy ott gubbasztottál a sátorban, nem hittem, hogy feltolod magad…” – már mindketten nevetünk, könnyűnek érzem magam, szinte lebegek. Pedig alig tudok mozogni, minden cucc rajtam van, testemen cipelem a ruhatáram, olyan lassú a mozgásom, mintha százéves lennék.

Pózolunk még egy kicsit a csúcsnál, aztán hátat fordítunk az egésznek és indulunk lefelé. Alattunk sziklák, fagyos vulkáni törmelék, csak most látjuk, hol kapaszkodtunk az éjszaka, és őszintén megrettenünk. Csúszik a bakancs, alig lehet megfogni, hogy ne bukjunk fel a nagy igyekezetben. Mindenki a mélység felé vágyik, oxigént akar meg egy matracot, hogy végre a végső győzelem tudatával dőlhessen rá. Persze az még nincs a közelben. 3000 méter lefelé. Aztán másnap még tovább, még lejjebb, oda ahonnan indultunk, oda, ahol a valóságos élet vár.

Mert hiszen ez, csak egy különös álom volt. Túl önmagunkon, túl röghöz kötött földi életünkön, túl határainkon, túl mindenen. Ahová visszavágyunk.

Oda, ahol nincsenek fagyott leopárdok.

Csak fagyott Hópárcucok. De azok a lelkünkben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!