Szülei rendkívüli szerelmi történetét dolgozta fel: Gárdos Péter különleges holokausztfilmet készített. A rendező másik, szintén merész vállalkozásában kamerája előtt főként nem zsidó közéleti szereplők mesélik el találkozásukat a zsidósággal.
– Mitől nem egy szokványos holokausztfilm a Hajnali láz?
– Ez egy 1945 márciusa és 1946 júniusa között játszódó romantikus dráma, egy szerelem igaz története – történetesen a szüleimé, amelyben a holokauszt csupán másodlagos szálként jelenik meg. Ők a haláltáborokat túlélve svédországi rehabilitációs kórházakba kerültek. Édesapám 117 levelet küldött más-más kórházakban gyógyuló nőknek, mert tudta, hogy a szerelem terápia lehet a számára. Az édesanyám is kapott egy ilyen levelet, amit sok követett, mert egymásba szerettek.
– Miért várt ily sokáig a megfilmesítéssel?
– Vázlatosan ugyan tudtam a szüleim történetéről, de részleteiben csak 1998-ban ismertem meg. Apám halála után az édesanyám odaadott nekem két csomagot, az egyik rózsaszín, a másik kék szalaggal volt átkötve, összesen 134 levél. Végigbőgtem az éjszakát, amikor elolvastam őket. A leveleknek gyönyörű érzelmi íve van. Azt hiszem, nem is illik ilyen mélyen belelátni a szülők életébe. Ezért, bár rögtön éreztem, hogy ez egy „nagy történet”, olyan üzenettel, amit meg kéne mutatni a világnak, tíz évig mégsem bírtam hozzákezdeni.
– A film váratott ugyan magára, de előzményei azért voltak.
– Először édesanyámmal csináltam egy több mint háromórás dokumentumfilmet, majd írtam egy regényt Hajnali láz címmel. S végül jött az azonos című film. Mindez számomra is egyfajta terápiaként működött.
– És mi volt az az üzenet, ami miatt mégis a filmre vitel mellett döntött?
– A halál után is van élet. Újra lehet kezdeni a legiszonyatosabb megpróbáltatásokat követően is. Apám túl akarta élni a saját halálát: 27 kilósan szabadult, miután Bergen-Belsenben hullákat égetett. Az orvos közölte vele: fél éve van hátra, olyan beteg. De ő hadat üzent a halálnak: szerelmes akart lenni, feleséget keresett. Elhatározta, hogy ha mindezt túlélte, akkor egy gyilkos tbc nem fog vele kibabrálni. Mániákusan hitt, én legalábbis nem tudok racionális magyarázatot adni a lelkierejére.
– Milyen arányban keveredik a filmben a valóság és a fikció?
– Apámnak már nem tudtam kérdéseket feltenni, így azt, hogy mi történhetett vele a gotlandi, majd avestai táborban, csak morzsákból tudtam rekonstruálni. Dramaturgiai szempontok szerint kellett alakítani a történetet, de a fontos eseményeken nem változtattam, bizonyos konfliktusokat, karaktereket viszont kiéleztem.
– Volt olyan momentum, amit viszont az édesanyja nem akart viszontlátni a vásznon?
– A levelek egy része arról szól, hogy a mamám ki akart térni, nem akart többé zsidó lenni. Úgy vélte, olyan stigma ez, amelyet ha eldob, megszabadulhat a zsidólét következményeitől. Arra gondolt, ha megszünteti a zsidóságát, biztonságosabb lesz az élete. Református hitre akartak áttérni, apám el is kezdte intézni, ez kiderül a levelekből. A mamám utólag szégyellte ezt, ezért nem akarta, hogy benne legyen a filmben. Szerintem viszont ez az egyik leglényegesebb szál, s végül sikerült meggyőznöm. A valóságban sohasem tértek át, ugyanis Kronheim rabbi – az ő neve igazi, tetszett, megőriztem a filmben –, aki a svédországi rehabilitációs táborokat látogatva találkozott velük, meggyőzte őket, sőt megszervezte az esküvőjüket a stockholmi zsinagógában, és nem utolsósorban anyagilag is támogatta a nagy eseményt.
– Megbékélt azzal, hogy nem sikerült az édesapjával kibeszélni a múltat?
– Úgy gondolom, hogy apám szégyellte a múltját. Több hónapot élt három haláltáborban. Nem akart arról beszélni, hogyan küzdött az életéért. A lágerben az emberek kivetkőztek emberi és erkölcsi mivoltukból, s erről nem tudott beszélni. Azt is szégyellte, hogy ő túlélte azt, amiben több millióan elpusztultak. A háború után Budapesten baloldali külpolitikai újságíró lett, s megkötötte a maga különalkuját a rendszerrel. Ennek lényege az volt, hogy amennyiben nem firtatja a hatalom legitimitását, a Kádár-rendszer sem firtatja a zsidóságát. Ezt a privát életében is tartotta, ezért sokáig nem beszéltünk a holokausztról a családon belül sem. A família asszimilálódni akart. Aztán az öcsém beteg lett, és hirtelen fontossá váltak a gyökerek, s a ’80-as évek végén „felfedeztük” a zsidó ünnepeket.
– A Zsidó mesék projektet is tavaly készítette. 54 kisfilmben ismert, főként nem zsidó emberek beszélnek a zsidóságról. Melyik történet lepte meg leginkább?
– Fullajtár Andival dolgoztam együtt régebben, soha ilyesmiről nem beszéltünk. Az ő, illetve a nagymamája története, aki naplót vezetett Auschwitzban, nagyon szíven ütött. Meghökkentett egy másik riportalanyunk is, aki a tanáráról mesélt egy, a „mindennapi antiszemitizmus” tematikába illeszkedő esetet. De vannak a sorozatban humoros „mesék” is. A hídépítés, az elgondolkodtatás volt a célunk, ugyanis a magyar társadalomnak van egy elszámolatlan ügye ezzel a témával kapcsolatban.
– Kinek a dolga, felelőssége ez?
– A történészeké, a művészeké és persze a politikusoké is. Eddig valahogy alkalmatlan volt a magyar társadalom, mindig volt valami kifogás: 1989 előtt a Kádár-rendszer, aztán a rendszerváltozás után „fontosabb” dolgokkal kellett törődni, és sajnos ma sincs ez másképp. A kibeszéléshez főként társadalmi igényre lenne szükség. A Hajnali láz svéd koprodukciós partnere például azt kifogásolta, hogy túlontúl becsületesnek ábrázolom a svéd társadalmat, mert a valóságban az ott élő emberek több mint a fele támogatta Hitlert, s ez valahogy hiányzik a forgatókönyvből. El tud képzelni egy ilyen hozzáállást itt, Magyarországon?
– Nálunk ma sasos-arkangyalos szobor épül…
– Kényelmesebb bűntelenebbnek látni magukat. Jó azt hinni, hogy a balsors a felelős, nem mi. Ez pedig a történelmi tények elferdítése, amit a politika meg is lovagol.
– Hiányolom az ismert jobboldaliak, mondjuk színészek, színházigazgatók történeteit a Zsidó mesék közül.
– 350 embert kértünk fel, minden oldalról, nagy volt a merítés. Elmondhatták volna az esetleges negatív élményeiket is, de sokan nem vállalták. Sőt volt olyan, aki igent mondott, majd egyszerűen nem jött el a forgatásra, és azóta sem jelentkezett.
– Mi lenne az ön zsidó meséje?
– Louis Aragon francia költő Zsalugáter című versére rímel és a megbocsátásról szól. Amikor édesanyámat elvitték, és a Rákóczi úton kellett menetelniük sárga csillaggal a kabátjukon, a lakók becsukták a házak ablakait, s lehúzták még a zsalugátert is. Anyukám szerint ez a házakból kiáramló elutasítás, közöny volt a legiszonyúbb élménye. Hogy az ország szinte kilökte őket magából. És mégis, 1945-ben ott voltak az első transzportban, amely Magyarországra indult. Mert ez volt a hazájuk.
– A zsidóságot szinte minden műben a fájdalommal, a holokauszttal azonosítják. Nem lehetne pozitív érzésekkel, életigenléssel közelíteni felé?
– A Hajnali láz ezt teszi. Hiszem, hogy előbb-utóbb magához tér a magyar társadalom a jelenlegi infantilis állapotából. Amerikában a feketekérdés 70 év alatt úgy „tisztázódott”, hogy ma afroamerikai elnökük van.
– Hogy érzi, legismertebb alkotásainak – a Szamárköhögés, a Porcelánbaba, A skorpió megeszi az ikreket reggelire – idején volt könnyebb magyar filmet készíteni vagy most?
– Beadtam a Hajnali láz forgatókönyvét a Filmalaphoz, szerették, tetszett nekik, nem köteleztek semmire, évekig együtt fejlesztettük. 300 milliós támogatást szavaztak meg rá, ám volt egy feltételük, koprodukciós partnert kellett találnom, így lett 570 milliós a teljes költségvetés. Kempelen Farkas életéről is volt bent egy könyvem, amelyet egy évig fejlesztettünk, hasznára vált. Úgyhogy nem tudok rosszat mondani a Vajnarendszerre. Anno a Hunniában kezdtem, ahol Simó Sándor és Sándor Pál voltak a művészeti vezetők. Az első néhány filmemet itt és ritka jó feltételek között csináltam. Aztán a Magyar Mozgókép Közalapítvány idején három filmet készítettem, mindnek komoly sikere volt külföldön. Ebből kettő tévéfilmnek készült, minimál költségvetéssel. Az összes munkatársam szinte ingyen dolgozott bennük. És bizony volt három olyan könyvem, amelyeket szinte indok nélkül kaszáltak el. Ezért aztán nehéz szívvel gondolok vissza arra az időszakra. Az MMKA olyan erővonalak és érdekek mentén is működött, amelyek rejtve maradtak előttem, s ez dühített. A mostani rendszer átláthatóbbnak tűnik. És nem jöttek azok a „magyarkodó” filmek sem, amelyeket oly sokan vizionáltak.
– Végül is milyen ön számára itt élni, alkotni?
– Ambivalens. Egyrészről, mivel csinálhatok filmet, nem lenne jogos nyavalyogni. Másrészről fel vagyok háborodva sok mindenen, s úgy érzékelem, egyre többen. De nem a hallgatással, hanem az alkotással lehet kifejezni a véleményünket. Persze lehet azt mondani, hogy nem csinálok filmet, mert meg vagyok sértve, úgyhogy éhen halok vagy külföldre megyek, de én inkább a munkát választom. És ezért nem pironkodom.
-----------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!