Megjelent a július 15-i Vasárnapi Hírek Irodalom rovatában.
Július eleje van, hétfő, késő délután. Két nagy üdülőhajó horgonyoz a rakparton, egy kisebb éppen most úszik el mögöttük. Az éjszakai vihar véget vetett a kéthetes kánikulának, maradt utána egy kis szél is, főleg itt, a parton, ahol időről időre fölcsap a Dunából a víz illata. A hajókhoz vezető rámpák kihaltak, az utasok még a várost járják. A Szabadság hídhoz közelebbi fedélzetét két fehér ruhás matróz mossa, a távolabbi körül ennyi mozgás sem látszik, csak az étteremben tűnik föl néha egy magányos pincér, ahogy idevisz-odatesz valamit.
A parton sincsenek sokan. Az egyik padon szerelmesek bújnak egymásba, a rámpa mellettin egy nyolcvanas öregúr könnyű, nyári öltönyben, fehér kalapban hol a Dunát nézi, hol egy Neue Zürcher Zeitungban lapozgat. Vékonyka, fiatal lány óvatoskodik be a képbe, tizennyolc körül lehet. Farmerban és világoskék, puffos ujjú blúzban van, a vállán színes tarisznya lóg. Toporog, ide-oda nézeget. Végül vesz egy nagy levegőt, és besurran a rámpára. Az öregúr leteszi maga mellé az újságot. A lány a folyót nézi, aztán lép még kettőt-hármat a hajó felé, majd kotorászni kezd a vállára vetett tarisznyában. Az öregúr egyre nyugtalanabbul nézi, a pad mellé állított botja után tapogat, felálláshoz kászálódik. De a lány közben megtalálja, amit keresett. Valami aprót és fehéret vesz elő, a folyó fölé tartja, vár néhány pillanatot, aztán elengedi. Az apró, fehér valami pördül néhányat a vízen, aztán sodródni kezd a Petőfi híd felé. Az öregúr leteszi a botot és hátradől.
A lány felszalad a rámpán, a parton követi a papírhajócska útját. A hajó és a part között uszadékfát tart fogva valami víz alatti erő, de jól számolt, az a két-három pluszlépés elég volt, a hajócska nem akad fenn az ágakon. A következő akadály a Boráros téri hajóállomás, éppen bent áll a menetrend szerinti járat. A hajócskának most nehéz dolga van, a part és a vízben lebegő rámpa között kell elúsznia. A lány ökölbe szorítja a kezét, úgy drukkol neki. Az éppen kifutó kishajó keltette hullámok is segítik, így talán húsz centin múlik, de nem akad fönn a rámpán, kijut a nyílt vízre, és továbblebeg a Petőfi híd felé.
A lány megáll, vár egy kicsit, aztán visszafordul. Lehajtott fejjel baktat, néha dühösen megdörgöli a szemét, majd levágódik az öregúr melletti padra.
– Megijesztett! Hallja?! – szól oda neki a férfi, azzal az akcentussal, ahogy a régóta külföldön élők beszélnek.
– Miért? – néz rá a lány meghökkenve. Most látszik, hogy fogszabályozója van, az orrcimpáján egy apró kövecske csillog.
– Hogy még beleugrik.
– Van eszembe! Ennyit se érdemelne… – kezdi újra a szemnyomkodást.
– Írt rá valamit?
– A nevét. Meg egy verset… A neten találtam.
– Petőfit?
– Dehogy!
– Csak mert itt vagyunk, a Petőfi hídnál…
– Ja, tényleg.
– Egyszer én is kipróbáltam.
– A versírást?
– A papírhajót. Sokat utazom, tudja. Mióta egyedül élek.
– A felesége…
– Húsz éve, hogy elváltunk. Akkor gondoltam egyet, és elhajóztam Alaszkába. Az Alaszkai-öbölbe. Ott találkozik a Csendes-óceán a Jeges-tengerrel. És nem keverednek.
– Hogyhogy?
– Ott van az a két víz, és nem tudnak elvegyülni…
A só miatt… vagy ki tudja? Az egyik világoskék, a másik sötét. Na, oda dobtam egy papírhajót, abba a fehér tajtékba, a kettő közé.
– És segített?
– Idővel, azt hiszem.
– Nekem meg nem itt kellett volna bedobnom.
– Hát?
– A Lánchídról. Hogy a Szabadság híd felé ússzon…
– …
– Nem érti? Lánc… szabadság.
Elnevetik magukat. Zajos társaság érkezik, az egyik férfi odaszól valamit az öregúrnak.
– Na, megjöttek, megyek vacsorázni.
– Maguk… meddig hajóznak?
– Le, egészen a tengerig.
– Megtenne nekem valamit? – nyúl a lány a tarisznyába, és elővesz egy másik papírcsónakot. – Gondoltam, ha az első fennakadna vagy elsüllyedne… Elvinné ezt magával? És bedobná a tengerbe?
Az öregúr bólint, átveszi a papírcsónakot, a fehér zakó belső zsebébe csúsztatja, és félig tréfásan, félig komolyan szalutál:
– Most már tessen megnyugodni, az egyik biztosan szabad vizekre érkezik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!