Turi Attila építészmérnök – az Év Főépítésze – a Kós Károly Egyesülés tagja, a „kalapos ember”, ahogy Devecserben és Kolontáron emlegetik, már bocsánat: katasztrófatervező. Utolérik az árvizek, a bajok. Őt ugyanúgy, mint azokat, akik számára jövendő életük alapját – új otthonukat – az elveszett helyébe megálmodta.
A négy gyermekes budakalászi tervező 2001-ben részt vett a beregi újjáépítésben, majd 2010 nyarán a felsőzsolcaiban. Aztán a víz után jött a vörös ár: 2010. október 8-án, négy nappal a vörösiszap-katasztrófát követően már a térségben volt munkatársaival, hogy a helyi, bakonyi házépítés hagyományai nyomán a károsultakkal együtt érezve, gondolkodva tervezze meg a devecseri lakópark és a kolontári új utcarész családi házait. Tudta: van itt az embereknek elég bajuk, nem kell még a modern építészet legújabb vívmányait is letolni a torkukon. Olyat kell természetes anyagokból – téglából, cserépből, fából, kőből – felépíteni számukra, amelyben otthon érzik majd magukat.
Szeretné, ha most már az ipari-környezeti katasztrófa után senki sem azzal foglalkozna, hogy „a szomszéd többet kapott” – ezért amondó, hogy személyében az „adakozó Attila” helyébe az „ostoros Attila” lép, ha valaki azzal jön elő, hogy „az önkormányzat nem kaszálja a gyomot, a füvet az árok mentén elégszer”. Szerinte – s közvetlen munkatársai, Zsigmond László és Jánosi János építészek szerint – az embereknek, a családoknak „önjárónak” kell lenniük most már saját, személyes jövőjük érdekében: mindenkinek be kell lakni, élni a teret kellő öntudattal a tragédia után. Magyarán: újra tenniük is kell azért, ami most az övék lett az elvesztett helyett. Ebben a karitatív szervezetek mindenkinek még egy-egy 22 négyzetméteres melléképülettel segítenek. Turi Attila pedig műegyetemi diákjaival a gyerekeknek a játszótéren égbemászó favárat épített a két település felvégén.
Turi művészemberként „hivatalból” egyszerre magamutogató és szemérmes: közösségi építészként, ahogy ő aposztrofálja magát, „koncentrikus körökben” járt az emberek nyakára. Lakossági fórumok általánosságai után egykori utcaszomszédokkal beszélgetett, ezután pedig a nagyon is intim, személyes, családi találkozások következtek: mindenki fülbe súghatta neki az államilag megszabott – s persze finanszírozott – négyzetméterekre lebontott személyes álmait, vágyait. Aztán szombatonként a látogatói napokon kukkanthattak be jövendő életterükbe. Kritikát, kérést is megfogalmazva. Egy ember – egy terv… „Nem lesz itt, fiam, semmi se!” – legyintett kezdetekkor Fuchs úr, az egyik kárvallott. Mert az, hogy „iszapkárosult” – az építész szerint nem megfelelő fogalom azokra, akik október 4-én otthont, talajt vesztettek. A „nem lesz!” után vitte el a devecseri térségből az embereket Beregbe, hogy látva lássák: van jövő az árvíz, s számukra a lúgos lé után is – csak a halottaikat nem tudják sajnos feltámasztani… De meggyőzte őket, nem érdemes földönfutóvá lenni – érdemes maradni. Fuchs úr és famíliája ma már a nem skanzenszerű egységes épületegyüttes lakója, veszteségeit – emberit, tárgyait – nem feledve. Pár napja volt Turi Attilának és társainak arra, hogy konkrét terveket készítsenek az ajánlati tervekből: olyan utcaképet álmodtak meg, amely egységes ugyan, ám homlokzatai nem teljesen azonosak. Tulajdonképpen azt folytatták, amit az úgynevezett organikus építészet nagy öregje, a nemrég elhunyt Makovecz Imre pár évtizede elkezdett Bakonyoszlopon. Egyutcányi – egynegyednyi – települést építettek, építhettek fel, amely olyan lett, mintha mindig ott állt volna! A ma anyaghasználata, a technika jelei persze ott vannak a házakon, amelyekben jó élni. „Az idő kegyetlen fénytörésén keresztül láthatjuk meg a valóságot” – vallja a tervező, aki számára a tér és idő futott egybe a Bakony alján, ahol már dolgozott: Herenden a Porcelán Manufaktúra múzeumának és irodaházának volt a tervezője. „Mindig a példamutatást tartottam a legfontosabb eszköznek egy település arculatának alakításakor. Kellenek hozzá jól használható és karbantartott rendezési tervek, fejlesztési programok is, de egy arányt, léptéket és perspektívát vesztett világban egyértelmű és világos példákat kell mutatni” – fogalmaz Turi Attila.
Másfél esztendeje végigjárta az El Caminót, a spanyolországi Santiago de Compostelába tartó zarándokutat. Mint mondja: „a férfi életút delén – későn érő típus vagyok – a mindennapi daráló, a hegynek fel után elérkezik odafent egy fura egyensúlyvesztés. Hogy visszabillenjünk: gondolkodásra, gyermekkori emlékek visszatérítésére jó, mindig is arra volt jó az út, amelyen nem csak megy, de belső tájon is sétál az ember.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
