– Hogy kell ezeket megszólítani, Jankó? – kérdezte Römi néni Jankótól, a bánatos szemű urától, de a férfi válasz helyett csak a vállát rángatta. Levegőre húzott pontyként tátogott, időnként úgy tűnt, mintha szólna, majd látva asszonya magasba futó szemöldökét, megszólalt.
– Te szavaztál rájuk…
Römi néni nem felelt. Magasban hagyott szemöldökével az asztalon heverő üres lap felé fordult, és hangosan kimondva a szavakat, szép kövér betűkkel írni kezdett. „Tisztelt NER-társ/NER-társnő! Alulírott azzal a kéréssel fordulok az adóhatósághoz, hogy számomra is engedje el az szja-t. Indoklás:”
– Mivel indokoljam, Jankó?
– Römikém, te már nyugdíjas vagy – nézett rá Jankó reménykedve.
– Hát aztán, a nőknek életük végéig jár visszamenőleg.
– Ez még csak terv, és nekünk nincs is gyerekünk…
– De még lehet! – jelentette ki Römi néni. Nem törődött Jankó sóhajával, folytatta megkezdett levelét. „Indoklás: Nincsen gyerekem, de már harminc éve se volt, s mivel a jövő héten se lesz, ez azután sem változik meg. Éppen ezért úgy érzem, a kedvezmény alanyi jogon jár. Tisztelettel…”
Aláírta nevét, mindjárt a dátum mellé.
– Ennyi indoklás manapság elegendő – közölte Römi néni, miközben lezárta és megcímezte a borítékot. Jankó pedig már húzta cipőjét, vette kabátját, és indult a postára.
Miután Jankó kilépett a házból, Römi néni a telefonhoz lépett. Tárcsázott.
– Halló, rendőrség!… Csak azt szeretném bejelenteni, hogy a férjem, Jankó elindult a postára… Igen, hogy mit akarok mondani ezzel? Hát annyit, lelkem, hogy ne vigyék be, mert azt a szakadt szürke kabátját vette magára, amiben úgy néz ki, mint egy hajléktalan… Persze, igaza van, ez nem tartozik magára. Csak tudja, nem szeretném, ha azt hinnék, hogy életvitelszerűen él az utcán… Hogyan, kérem? Mi itthon élünk életvitelszerűen… Dehogyis hajléktalanként, nem is tudom, hogyan juthat az eszébe ilyesmi… Ja, de igen, kisnyugdíjasok vagyunk, de idén is emelik kétezer forinttal, az antiSargentini nemzeti konzultációs levéllel pedig biztosan jön majd étkezési jegy is… Halló, halló! Micsoda modortalanság!”
Römi néni egy ideig még hallgatózott, de a kagyló néma maradt. Újra tárcsázott.
– Halló, utazási iroda?! Nagyszerű. Most éppen nincs itthon a férjem… Ja, hogy mondjam… Nos, szeretném meglepni az uramat egy ajándék úttal… Igen, jól mondja, lelkem, nagyon szeretjük egymást. Jankó hűséges társam, akár egy kutya… Jaj, tudja, hogy akarom mondani, lelkem. De szóval, nem is húznám az idejét. Elmennék az urammal meccsre… Igen, jól hallotta, focimeccsre… Nem, én nem rajongok a fociért, de az uram mindig azt lesi a tévében. Szóval elvinném… Hogy mikor? Lássuk csak, fejből ezt nem tudom, de leírtam papírra, betűzöm: T mint Tiborcz, O mint oligarcha, U mint unortodox, M mint Lőrinc, akarom mondani Mészáros, B mint béremelés, A mint alaptörvény, majd S mint stadion… Hogy mondja, lelkem?… Nem, nem, s nélkül Toumba. Az s már a stadion… Hogy hol van ez? Hát Görögországban. Szalonikiben. Betűzzem azt is?… Értem, nem kell… Hogy mikor?… Ja, hát október 25-én. Csak mennénk és jönnénk, nem alszunk ott… Értem, várok.
Römi néni régen érezte magát ilyen jókedvűnek és derűsnek.
– Igen, itt vagyok, lelkem… Hogy mondja? Ezt nem értem. Ezért fizetni kell? Dehogyis fogok ezért fizetni!… Már ne haragudjon, de kikérem magamnak ezt a hangnemet!… Mióta kell ezért fizetni?… Hogy mindig is kellett? Ezt nem értem. Én azzal a géppel szeretnék utazni, amivel a kormányfő szokott. Azért nem kell fizetni… Ne beszéljen velem így, kérem! Maga a miniszterelnök úr mondta a parlamentben, hogy… Halló, halló! Ez is milyen modortalan.
Végszóra nyílt az ajtó. Jankó lépett be rajta. Arca sápadt volt, kezében a borítékot szorongatta.
– Mi történt, Jankó?
– Nem adtam fel, Römikém – mondta a férfi megtört hangon. Römi néni elhűlve lépett hátra.
– Miért nem, Jankó? – kérdezte, és szemöldöke elindult az ég felé.
– Nem hagyom, hogy bolondot csinálj magadból.
– Azt majd eldöntöm én, hogy mit és mikor csinálok magamból – felelte Römi néni csalódott hangon. – És én még el akartalak vinni a Vidi-meccsre.
– Meccsre – csillant fel Jankó szeme.
– Ne erőlködj, Jankó, már késő. Az utazási irodában azt mondták, hogy az a gép nincs a kínálatukban, amivel a miniszterelnök szokott meccsekre utazni. És az az ügyintéző… Még volt képe azt mondani, hogy azon a gépen nincs is turistaosztály. Na, az ilyenek miatt nem jutunk egyről a kettőre. Az ilyeneknek fogalma sincs arról, milyen érzés az, amikor milliónyi torokból zúg hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok… De majd megmutatjuk nekik, ugye, Jankó?!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
