Izlandon nyáron is kabátban járnak, éjjel is világos van, az emberek alig beszélnek, és még a családtagok se ismerik egymást, ám a zord vikingek közt akad egy ifjú, aki az angyalok hangján énekel, és a szíve tisztább, mint a gleccsertavak jeges mélységei.

 
Madárkák

Rúnar Rúnarsson filmjét feszítik és állandó nyomás alatt tartják az ellentmondások, de ahogy hőse, Ari (Atli Oskar Fjalarsson) felülemelkedik a kényszerű számkivetettségen, miután a 6 éve nem látott, mogorva alkoholista apjához kell költöznie az északi halászfaluba, úgy a dráma is bármelyik pillanatban képes elemelkedni a nyomasztó valóságtól. Például, mikor Ari a világ legkiábrándítóbb munkahelyén, egy halfeldolgozó üzemben (ahol az iskolaszünetben robotolnia kell) egy rozsdás, üres tartályban elbújva zsoltárt énekel, és a tejfelhőkben úszó, szénfekete vulkanikus hegyek is áhítattal hallgatják.

Ez a letisztultság és emelkedettség árad Sophia Olsson képeiből és a Sigur Rós billentyűsének éteri finomságú filmzenéjéből, hátborzongatóan szépen ellensúlyozva a megrázó történéseket.

Ari is lázad a szülei ellen, kíváncsi és mindent kipróbál, mint bármelyik kamasz. Mégis ufó a vikingek között, mert ő nem fél érezni és szeretni, míg körülötte mindenki (auto)agresszióval gyűri le az érzelmeket. Vadászpuskával lövik szét a tengerben úszó fókák fejét, vagy naponta az öntudatlanságig részegednek, hogy az önmagukkal való szembenézést elkerüljék.

A düh, a magány és a bizonytalanság nem csak a kamaszkorúakat terheli, ám e kietlen vidéken minden hatványozódik, így a jóság és tisztaság is, ami Ariból árad. Látszólag mindenkinél elesettebb, mégsem érezzük egy percre sem gyöngének, ezért is találó rá a madárka hasonlat – egy törékeny kis fecske szíve csupán 38 milligrammot nyom, mégis képes őt 3 nap alatt akár 2800 kilométeren át, óceánok fölött is átrepíteni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!