Lévai Balázs:
Beállás – ponyvarákendrol
Csalódást keltő termék. Még akkor is, ha gyorsan magunk mögött hagyjuk a szépirodalmi és a zenekar-történeti publicisztikai műfajok iránti elvárásainkat – ez a regény ugyanis inkább (nem titkoltan, lásd alcím) lektűr, és messze nem olyan kaliberű alkotás, mint akár Lemmy Kilmister Fehércsíkláza, Henry Rollins Punk a platónja vagy a Mötley Crüe sztoriját feldolgozó The Dirt (de a frissen megjelent Tony Iommi-életrajz, az Iron Mant is említhetném, ami elég szórakoztató), ahogy a Rolling Stone magazin zenekariturné-tudósításainak szintjét sem éri el. Viszont a mainstreamfelszínessége miatt néha az az érzésem volt, mintha paródiával lenne dolgom, ám a poénfaktor ehhez túl alacsony (nem egy Spinal Tap-film, na!). Bárki, aki az elmúlt 40 évben olvasott már zenekari interjúkat, bandatörténeteket, úgy érezheti, csak az idejét rabolta ezzel a könyvvel.
Ami nyilván úgy jöhetett létre, hogy a szerző, Lévai Balázs túl sok időt töltött Lovasi András, a Tankcsapda és a Wellhello társaságában, és szorgalmasan jegyzetelt, fülelt, majd saját vagy kiadói indíttatásból papírra vetette mindazt, amit tapasztal, egy kis fikciós szósszal leöntve.
Még azt a fricskát is megengedte magának, hogy az elbeszélőhöz legközelebb álló menedzser, Fegyverneky Tibor (Puska) elmélázzon azon, hogy egyszer majd minden sztorit megír, csak thrillerrel vegyítve (az emlegetett Jo Nesbo valószínűleg nyugodtan alszik azóta is, az új krimije, a Szomjúság sokkal rákendrólabb ennél) – szóval, lehet, metaszinten ő „áll” Lévai mögött. Ám a zenekari próbák, fellépések, sörözések, fekvehányások, csajozások, kábítószerek, turnébuszviccek, szerelmi élet – pénz, siker-sikertelenség, csillogás – lajstromszerű előcitálása nehezen tartja ébren az amúgy a zenei világ iránt érdeklődő olvasót, talán csak akkor, ha 13-15 éves mindössze, és ez az újdonság erejével hat rá.
Mivel annyi nagy előd van ebben a műfajban, nem ismételni kellett volna őket többé-kevésbé puritán (de nagyon is olvasóbarát) módon, hanem valami kis eredetiséget illett volna becsempészni a sorok közzé, vagy legalább mélységet adni neki – hacsak nem (lásd fenn parodisztikus szándék) az volt a cél, hogy a legfelszínesebb oldalát mutassa be egy magyar „elektro-pszichobeat” zenekarnak, akik a jelzésértékűen közhelyes Black Sheep (fekete bárány) névre hallgatnak, és legnagyobb vágyuk bejutni a Sziget Fesztiválra fellépőként. Ám csak annyira futotta a bölcsességből a végén, hogy a menedzserek két sör között kimondják a nagy igazságot: a dal, ami igazán számít, ami az évek múlva saját életünk filmzenéjéül szolgál majd… Jó, jó, de milyen dal?
(Lévai Balázs: Beállás – ponyvarákendrol
Athenaeum Kiadó, 2017. 231 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!