Egy újabb nap Dublinban

Az idei Bloomsdayhez igazítva jelenik meg az opusz új magyar fordítása. A fordítócsoport vezetőjét, Kappanyos András irodalomtörténészt kérdeztük a kultikus alkotás magyarításának körülményeiről.

– 65 év alatt 5 kiadás, 3-féle fordítás. Miért volt szükséges újrafordítani az Ulyssest?

– A remekművek az örökkévalóságnak szólnak, a fordítások nem. A fordítások nem tartoznak közvetlenül a művek valóságához, adott időben, adott közönség számára érvényes megjelenési formák csak. Ebből következik, hogy a fordítások elavulnak, mert nyelvileg elérvénytelenednek. Rengeteg baj volt az Ulysses előző fordításaival is. Nemcsak azért, mert ma már másképp gondolkodunk a fordításról, hanem mert 1974, a Szentkuthy Miklós-féle átültetés óta sokkal többet tudunk magáról a műről is. Bár Szentkuthy alaposan elmélyült az általa hozzáférhető történelmi-kulturális forrásokban, de például az újkori ír történelemben, vagy a mű korabeli populáris kultúrában nem. Az akkori olvasók persze a hasonló hozzáférési lehetőségeik miatt ezt a tudást nem is várták el, a maiak viszont igen.

– Milyen különbségek figyelhetők meg a két régebbi magyarítás között?

– Szentkuthy figyelmen kívül hagyta, hogy ez a regény mennyire erősen szisztematizált. Bizonyos szereplők, cselekményszálak beazonosíthatatlanok nála, mivel különböző neveket adott ugyanazon szereplőnek, nem ügyelt a háttérben, búvópatakszerűen jelenlévő történetek visszatérő fordulataira – amelyek összefonódása tulajdonképpen kiadja a regény szövetét. Szentkuthyban túlpörgött a kreativitás, versenyre kelt az eredeti művel, a szerkezeti összefüggéseket feláldozta a jólhangzásért, így sokszor túlhabzik a szöveg. Gáspár Endre fordítása pontosabb, gondosabb, viszont egészben véve szürkébb. De nála is rengeteg hiba akad, ami valószínűleg a diktálásból fakadt: így lett például a rendfőnökből rendőrfőnök.

– Az új fordítás mennyiben támaszkodik a korábbiakra?

– Tulajdonképpen rendbe hoztuk a ’74-es Szentkuthy-félét. Nem leváltani akarjuk az előzőt, hanem azt szeretnénk, hogy ennek a kulturális mintázatnak megtaláljuk a helyét a mai kulturális környezetben. Ennek érdekében tett erőfeszítéseink elég jelentősek.

– Ezek szerint szükségük volt Szentkuthy örökösének beleegyezésére.

– Tompa Mária, a hagyaték kezelője nehéz döntés előtt állt, de érveink meggyőzték, és hát a Szentkuthy-fordítás sem vész el. Kulturális örökségünk része.

– Önöknek is meg kellett azonban küzdeniük pár résszel. Például a 14., az úgynevezett Napisten marhái fejezet az angol prózafejlődés egyes állomásainak, szerzőkhöz köthető paródiagyűjteménye. Hogyan lehetett ezt magyarra fordítani?

– Ez a rész egy nagy stilisztikai műveltséggel rendelkező angol anyanyelvű olvasó számára örömteli játék, ám a magyar olvasónak nyilván nincsenek ilyen élményei. Nem lehet magyar szerzőkre cserélni az eredetieket, a magyar írásbeliségnek nincsenek is olyan időtávlatai, mint az angol nak… s a stíluskorszakok sem feleltethetőek meg egymásnak.
Érdekes egyébként, hogy egyes nyelvterületeken hogyan sajátítják el a fordítások által (is) a művet. A hollandok is újrafordították a regényt, de azzal kezdték, hogy megírták a saját Ulyssesüket, ami 2004-ben Amsterdamban játszódik. A kettő együtt adja ki a műről alkotott képüket.

– Miért kellett 2012-ig várniuk a kiadással?

– Stephen James Joyce, az unoka, legendás alak a szerzővel foglalkozók körében, de nem a kedvességéről híres. A jogok megvételére vonatkozó megkeresésre éveken át nem válaszoltak a kiadónak, így megvártuk – az európai szerzői jog szerint – a szerző halálát követő 70 év leteltének idejét, amikor már nem kell az örökös engedélye. A kötetet Budapesten június 15-én, Szombathelyen 16-án, a Bloomsdayen mutatjuk be.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!