A fehér és bő vászon parasztgatya rácuppan a farmerre, csak meg kell kötni a madzagot, aztán jöhet a sokac bütykös harisnya és a bocskor. A szőrével kifelé fordított nehéz báránybőr bunda igazán meleg. Most jól jön, mert tartja még magát a tél, de ha jobb lenne az idő, izzadnék benne.
– Legyél busó! – hökkentett meg a szerkesztőm, de igaza volt, mindent megírtak már a télűző, török riogató, termékenységvarázsló busójárásról, csak azt nem, milyen is busónak lenni. De ugye az ünnep honlapján az áll: a busók 25-27 zárt közösséget alkotnak és bár a csoporthoz tartozás önkéntes, ez nem jelenti azt, hogy „idegenként” is beléphet valaki.
És eszükbe ne jusson levenni egy busó maszkját, mert ráfizethetnek! A busó ugyanis farsang, azaz Poklade idején szinte bármit megtehet. Lehet duhaj, benyúlhat a fehérnép szoknyája alá, elbánhat a haragosával, csak embert nem ölhet.
Mohácson várt a legnépesebb, több mint száztagú Vidák-csoport vezetője, Vidák Zoltán. Ráállt: részt vehetünk az ünnep első napján, a kisfarsangon, a meneten. Az udvarukon gyülekezett a csoport, már ott volt a busóágyút vontató szamaras fogat is. Jöttek sorra az alakoskodók, még az ország távoli sarkaiból is hazatérnek ilyenkor. Ám elkerekedett Vidák úr szeme az újabb kérésre: hadd legyek egy kicsit én is busó. Végül, miután meghúztam illően a boros flaskát, hozzájárult – óriási megtiszteltetés! –, hogy felöltsem az ő gúnyáját.
Miről ismerik fel a haragosukat, ha ő is maszkot visel? A legtapasztaltabb, Vidák Zoltán édesapja avat be: – Tudja a busó, hogy ki az, akit meg akar találni. A maszkot hosszú éveken át hordják. Egyik évben kifigyeli az illető álarcát, a következő busójáráskor törleszt. Régen ilyenkor néha vér is folyt…
És látják így, hogy szép-e a nő, akit megbizsergetnének, megölelnének? Az egyik busó – a nevét semmi pénzért nem árulná el – tréfára veszi a dolgot: – Az illatáról tudjuk! A másik névtelen felvilágosít: – Vannak közöttünk „szép busók” is, szoknyát viselők, az arcukat csak csipkével takarók, ők látnak mindent… Összetart a csapat.
Lehetnék-e én is busó? Meglepő, de: igen! Hisz’ itt már nem vagyok idegen. Ha lenne hozzá mindenem – nekem kell beszereznem, elkészítenem a „felszerelést” –, akár máris a menettel tarthatnék. De meg kell felelnem a feltételeknek: nem fedem fel kilétemet, s úgy kell viselkednem, mint a többieknek: bírni az italt, szeretni az asszonynépet, ropni a kólót. Máglyát is kell ugranom a Kóló téren az avatáskor, s nem ámulni, ha kapok párat a fenekemre.
Indul a menet. Már mindenki felhajtotta a sokadik pohár lélekmelegítő szeszét. Csatlakoztak a boszorkánynak, ördögnek öltözöttek, a népviseletes sokac lányok, a Jankelék. A csoportok sorra érkeznek a Széchenyi térre. Hozzák a fűzfából faragott hatalmas busókürtöt, ló húzza a most kerekeken gördülő, egyetlen fatörzsből kivájt bödönhajót. Ilyenekkel keltek át a Dunán a szigetiek, akik a legenda szerint félelmetes maszkjaikkal, zajukkal elűzték a törököket. Szól a tamburazene, száll a dal, kólóra mozdulnak a lábak.
Kettes-hármas csoportokra válnak a busók, innen-onnan hallani a váratlan öleléssel vagy tapogatással meglepett nők sikkantásait. Egy lány nagyot ugrik ijedtében, kerek hátsóját teszteli egy maszkos – favillával. Valaki hátulról váratlanul megsimogatja fejem. Elképedek: egy busó az! De milyen furcsa, nőies volt a mozdulata… És amint táncra perdül, a csípője is asszonyosan ring… Igen, ma már nő is lehet busó! De meg ne próbálják felfedni, kit takar a maszkja, mert biztosra vehetik: busóhoz méltóan fogja kikaparni a szemüket…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
