Gyermekkorban az ember ösztönös vágyat érez a prémes jószágok iránt. A plüssből lassan, de életre kelnek. Amikor az egeret aranyhörcsögre, majd a rágcsálókat kiscicára cseréltük, apám elégedetten összecsapta a kezét, hogy na mi akkor meg is lennénk. Megtettük, amit megkövetelt a három gyerek. Ám minden szülő igazi jellempróbájára, a húsvéti nyuszi esetére nem gondolt.
Legörbült szájú gyerekhad követelte nagypénteken a nyulat, a fehér prémű piros szeműt, fittyet hányva az otthonunkban kialakult, az aranyhaltól a sziámi macskáig tartó táplálékláncra. Ha nagy a baj, akkor jelennek meg a nagyszülők, látszólag bátran magukra vállalva a család minden nyűgét. Jelen esetben a húsvéti béke zálogát, a nyulat. Bennük semmilyen idegenkedés nem volt a négylábúak iránt. Nagypapa csak szépen kisétált a hentesüzletből, és hosszan alkudozva megegyezett egy kis fehérről.
Visítozva, vadul kapkodtuk ki egymás kezéből a fehér bundást, fészket készítve gyönyörködtünk a piros üvegszemben, répával tömtük a kis testet és a Mi Mázlinknak kereszteltük el nagy szeretetben. Soha nem volt még a három nővér között ekkora az egyetértés. Vállalható kompromisszumként csak vasárnapi szülők lettünk, és Mázli Kispesten, a nagyszülőknél kapott főbérletet. Ők jó boltot kötöttek, a nyúlnak hála, folyamatosan hozzájuk akartunk utazni, a nagymama alig várta az unokákat. Sütött-főzött, Mázli meg csak kerekedett, így a fészkét mi is egyre nagyobbra építettük. Nagyapám este mindig jól megszorongatva, megtapogatva tette vissza szívünk kis fehér csücskét a házilag eszkábált ketrecbe. Elégedett mosollyal nyugtázva, micsoda mázli, hogy ilyen szépen gyarapszik ez a nyúl. „Hisz nem hiába, jól van tartva” – mondta. Most már egész máshogy cseng a fülemben, a „nem hiába”.
Júniusban elutaztunk, de se a vízpart, se a kiruccanás nem terelte el a gondolatainkat a fehér prém puha érintéséről.
Találgattuk, hogy vajon mire hazaérünk, hány répát tudunk belétömni, kinőtte-e már a csizmásdobozt, átugorja-e hibátlanul az általunk tervezett akadálypályát. Még sorsoltunk is, hogy ki foghatja először újra a kezébe. A sorrend három testvér esetében mindig nagyon fontos.
A családi ebéd szomorú meglepetést, mi több, tragédiát tartogatott. Nagymama könnyes szemmel közölte, hogy Mázlit el kellett ajándékozni egy másik kedves családnak, akik birkákat tartanak, mert Mázli már túlnőtte a kisbárányokat is. Zokogva követeltük vissza Mázlit. A hisztéria ragadós, mind a hárman, még örökké megfontolt nővérkém is toporzékolva üvöltött a nyúl után. Vörös, Mázlira hajazó szemmel ültünk asztalhoz, könnyek között tunkolva a csirkepörköltben. Anyám meglepődve kérdezte, hogy nem inkább tyúk volt-e ez a fazékban, mintsem csirke, öreg szárnyas lehetett az, ami ennyire rágós és édeskés. Ekkor állt meg apám kezében a villa, és nézett egyenesen nagyapám cinkos szemeibe. Rájött, hogy egy hentes-mészáros mester számára olyan az élő állat elajándékozása, mint egy papnak a Bibliát antikváriumba adni. Szüleim észrevétlenül letették az eszcájgot, és szótlan lelkiismeret-furdalással nézték az aprónépet, milyen mázlijuk is van egy ilyen finom ebéddel.
Még húsz év után is fáj nekem Mázli sorsa. Néhány éve egy édeskés vadpörköltre mondta apám: Mázli, hogy nem nyúlból van. Megértettem. Nem kellett többet nekünk se nyúl, se vad. Sokat töprengtem rajta, hogy mi lett volna, ha akkor derül ki, hogy mi a feltámadást ünnepelve épp megettük kedvencünket. Valószínűleg vegetáriánus lennék. Nagypapára sosem haragudtam, az ember nehezen tudja megtagadni az elveit. Főleg, ha húsba vágóak.
Csak itt a húsvét, és hiányzik Mázli.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
