A világűr, benne a szivárványos csillagködökkel, tomboló vörös óriásokkal, fenyegetően közeledő meteorrajokkal talán még soha nem volt ilyen gyönyörű és veszedelmes – ezt a pazar kilátást láthatnák az Avalon csillaghajó utasai, ha nem 120 éves hibernációban tartanának egy új gyarmatbolygóra a távoli jövőben.
Csakhogy Jim (Chris Pratt) kapszulája meghibásodik, 90 évvel a célba érkezés előtt ébred. Sem a luxus, sem a végtelen szabadság nem képes csillapítani egyre őrjítőbb, kozmikus magányát és az elevenen halálra ítéltség valóságát. A helyzet minden érzelmi és gondolati stációját bejárva, végül csak felébreszti a gyönyörű, ismeretlen lányt (Jennifer Lawrence), akiről azóta ábrándozik, hogy megpillantotta.
A nézőt önmagával is vitára késztetheti, vajon ezzel (társas) halálra ítélte-e Aurorát, s egyáltalán, mit szabad megtenni a szerelem nevében. De mikor az űrhajó reaktora meghibásodik, félre kell tenni a morális válságot és megoldást keresni a túlélésre. Ehhez pedig ketten kellenek, itt nyer értelmet az „őrültség”, amiért beleszeretünk valakibe, bár Jimet ez sem menti fel teljesen.
Nincsenek egyszerű igazságok, különösen nem ezen a metaforikus szinten, ahol a hajó maga az élet, az érzelmi kötődés és az összetartás a bajban pedig az ember végső mentőöve.
A színészi játék megkapóan hiteles, a gravitációval játszó jelenetektől leeshet az állunk, a futurisztikus díszlet az utolsó ruhafogasig bámulatosan ki van találva. Morten Tyldum rendező ügyesen egyensúlyoz akció, kaland, dráma és romantika között, képes humorral kezelni a nyomasztó helyzeteket, anélkül, hogy filmje elveszítené a kockázat izgalmát.
A dramaturgia kreativitásban is meghaladja az átlagos sci-fikét, csak a vége felé egyszerűsödik le, de ugyan mi lett volna a mesével, ha Csipkerózsika örökre megharagszik a királyfira, aki felébreszti?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!