Jonathan Franzen: A huszonhetedik város
Odavan érte fél Amerika. Mármint Jonathan Franzen íróért. De vajon azért van ez így, mert olyanok dicsérik őt az egekig, akik maguk is azáltal lettek és lesznek valakik, hogy őket is feldicséri valaki, vagy azért, mert ez az író tényleg tud valamit? Franzen A huszonhetedik város című regénye erre is választ ad.
Mert be kell látni, Franzen tud valamit. Túlírni bizonyosan. Felesleges, szinte már a lényegtelenségig süllyedő mondatokkal teletömni az oldalakat amúgy hasznos, mert vastag lesz tőlük a könyv. (Megjegyzés a kiadónak: ha már vastag, érdemes volna nem apró betűkkel szedni az oldalakat, s ha már mégis, érdemes volna erős fekete színnel nyomni a betűket.) Másrészt a könyv számos párbeszédfolyama olyannyira eltúlzott és üresen színpadias, hogy annak élvezete csakis a legkifinomultabb sznobok jutalma lehet, azoké, akik többnyire sodró lendületként élik meg a toporgást. Harmadrészt egy olyan írónak, aki az „aztán” szócskát legszívesebben kitörölné az irodalomból, mondván, ott van helyette az „és”, nem kellene azt az érzetet keltenie az olvasóban, hogy mindennél előbbrevalóbb az, hogy a szerző éppen milyen művet olvasott vagy milyen filmet látott a regényének írása közti szünetekben – aminek stílushatásai aztán csak oldalak múlva kopnak el.
Mindettől eltekintve: Franzen tényleg ért a meséléshez. Regénye elnyújtott hatású, akár az ütős pálinka. Pazar módon olvaszt egybe fikciót és valóságot, amitől komoly kétségei támadnak az embernek: ez most megtörtént, vagy csak rosszul tudtunk mindent a történtekről. Karakterei (Dzsammu, Probst, Barbara) lenyűgözően emberiek, jellemfejlődésük aggasztóan drámai.
Az 1980-as évek világába merített St. Louis városa pedig lehetne akár Budapest is, de ilyen az, amikor egy történet nemhogy mentes a politikai és társadalmi áthallásoktól, hanem mintha csakis azoktól volna hangos.
(Jonathan Franzen: A huszonhetedik város. Ford. Bart István. Európa, 2016. 536 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!