Somló Tamás (1947–2016)
„Szerették volna, hogyha virtuóz leszek.”
Az volt. Talán nem is volt az úgynevezett magyar könnyű műfajban hozzá mérhető zseni. Bármi, amit a kezébe fogott, zenélni kezdett. „Állítom, hogy egy tökgyaluból is tudna zenei hangokat csiholni!” – mondta róla egykori zenésztársa, az omegás Mihály Tamás.
Bármi lehetett volna. Világhírű artista, zenebohóc, muzsikus. De inkább itt maradt nekünk, és bugit játszott a zongorán.
„Varsóban elveszett a Somló.”
Mindenhol elveszett. Mondjuk úgy, ritkán volt meg. Mindenhonnan elkésett, lemaradt, kimaradt. Élte a maga életét. Úgy, ahogy elképzelte, hogy élni szeretné. Nem sietett. Talán, ha tudta volna, milyen rövid 68 év, jobban beosztotta volna magát. Nekünk.
„Édesapámnak olyan hangja volt, mint Fats Dominónak. Vagy a Somló Tamásnak. Közvetlenül az angyaloktól kapta a hangját, azon énekelt. Nem is énekelt, danolt” – írta róla Esterházy a Harmonia caelestisben. Mi meg itt maradtunk két ilyen hang nélkül.
„Annyi mindent nem szerettem még.”
Ezért is iratkozott be az egyetemre. 51 évesen. Ha valamit a fejébe vett, azt végigcsinálta. Persze a maga lezser, kicsit link módján, de szívósan és kitartóan.
„Nem adom fel, míg egy darabban látsz.”
Évek óta tudta, hogy baj van, de nem vett róla tudomást. Úgy élt, mintha örökké élne. „Nincs értelme befejezni, mert ameddig élünk, zenélünk. Különben sincs ennek a zenés szakmának történelmi kultúrája. Senki nem mondta, hogyan kell abbahagyni. Szerintem a Rolling Stones is úgy fogja abbahagyni, hogy a színpadon meghal valamelyikük” – mondta az egyik utolsó interjújában.
Egy hónappal a halála előtt még fellépett egy jótékonysági koncerten, Pécsett. Már a színpadra is alig bírt felmenni, de megígérte, hát ott volt. A végén még kiintett a közönségnek, nekünk, és a jól ismert mosollyal a szája sarkában elment.
Nem sokkal ezután végleg elment.
Jól mondta a Presser: vacakabb lett a világ.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!