A Fehér tenyér és a Bibliothéque Pascal rendezőjétől méltán sokat vár a néző, Hajdu Szabolcs az egyik legkiválóbb filmesünk művészi eszköztárát, kifinomult látásmódját, hangulatteremtő erejét tekintve. Izgalmasnak tűnt az ötlete is, hogy egy színesbőrű sztárfocistát küldjön az alföldi pusztaságba bujkálni, miután az elcsalt egy meccset.
Isaach De Bankolé nem is lehetne kívülállóbb, rikítóan elütőbb a puszták toprongyos paraszt-gazdálkodó népétől, az utolsó ott maradt kisöregektől és a különféle torzszülöttektől, akikből sok akad a világ eme elfeledett bugyrában. A messziről jött ember veszélyt jelent, ő pedig be is teljesíti a „rendet” megbolygató küldetését.
A puszta szubkultúráját, atmoszféráját Hajdu jól ismeri, hiszen itt nőtt fel, de semmilyen megszépítő nosztalgiát nem érezni ki filmjéből. Posztapokaliptikusnak tűnő, bár korántsem ilyen távoli „vadkeleti” víziója valóban a western zsáneréért kiált. A civilizációtól, a jóléti társadalom bőségétől távol újra felütötte a fejét a rabszolgaság. Vannak „egyenlőbbek”, brutálisan felfegyverzettek. Ők állnak a tápláléklánc csúcsán, a rendőrség csak golyófogónak maradt meg. Az élet értéke elsikkadt, végzetes itt kiszolgáltatottnak lenni, noha mindenki kiszolgáltatott az éhségnek, a tikkasztó, napperzselte szárazságnak. A nyomasztó mozdulatlanság és a tehetetlenség érzése rátelepedik Nagy András mégoly líraian szépen fényképezett képeire, melyeknek Billy Martin filmzenéje drámai mélységet ad.
Csakhogy másfél óra után is azt kérdezzük, vajon mit akart Hajdu ezzel a történettel elmesélni? Jóformán csak sejtetésekbe kapaszkodhatunk, melyekről olykor kiderül, hogy csupán délibábos látomások. Érzékelésünket könnyű becsapni, hiszen akárcsak a szereplők, mi is vágyakozni kezdünk egy fordított világ és a naplemente után, ahová ellovagolhatunk, jó messzire innen.
Gerlóczy Márton "Csimbi" címmel írt a film balmazújvárosi bemutatójáról.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
