Vágvölgyi B. András: H-pop
Kelet-ázsiai államok popkultúráját szokás az ország kezdőbetűjével jelölni, úgyis, mint régi barátunk, a J-pop (Japán) vagy a nagyon is feltörekvő K-pop (Korea – Dél, persze). Kivétel is akad, mint a hongkongi illetőségű Cantopop, mely az ott beszélt nyelvből (kantoni) származtatja magát. De most nézzük azt, hogy milyen témák jönnek szóba a mi „félázsiai” (miniszterelnökünk szava) hazánkban. Szeptember 17-18-án volt az 1. Magyar Klipszemle.
Egy ország adott időszakban mért popkultúrája sokat elmond az adott helyről, az aktuális korszellemről, akárcsak az egészségügy állapota vagy a temetkezési alkalmazottak borravaló iránti igénye, vagy esetleg a közéleti korrupció. Mint ahogy az is árulkodó, hogy a fiatalok meg a már nem egészen fiatalok milyen önkifejezési formákat választanak, azokat milyen felületeken népszerűsítik, hiszen például ebből is meglátszik kellő érdeklődés esetén, hogy merre van az előre. Zenélnek, például. Filmeznek, például. Kombinálják a kettőt: depláne. Ez a videoklip, mely mint műfaj jó régi, de már csak a fiatalos nemfiatalok emlékeznek az MTV (nem magyar, hanem mjúzik televízió) aranykorára a nyolcvanaskilencvenes években, ami a rövid zenés film műnemének első virágzása volt, körítve Beavisszel, Buttheaddel, Paul Kinggel, Ray Cokes-szal, Jackass- szel. A másodvirágzás lett a YouTube, és aki nincs a YouTube-on, az nincs is. Klipszemle nem volt még ebben az országban, moziban, nagyvásznon vetített képekkel, megtiszteltetésnek vettem, hogy meghívtak a zsűribe. Azon külön elgondolkoztam, mivel közel kilencszáz alkotás érkezett be a rövid nevezési idő alatt, hogy ennyi elkészült dolgozat lapult a sifonérban. Aztán arra gondoltam, hogy ebből vajon mennyi lesz a „nemzeti rock” (neonyilas pátosz és/vagy skinhead nótázás), a „mulatós”, „lakodalmas” balkáni őrület, a román manele vagy a szerb turbófolk méltó magyar megfelelése.
Zsűritagként már csak előválogatott 165 alkotást láttam, mondjuk, ezt is munka volt megnézni, viszont a „magyarszigetes” műnem képviselői elkerülték ezt a szemlét, és mulatós is alig volt.
Ebből a 165 klipből egy erős, egészséges, nyugatos popkultúra képe bontakozott ki, más merítés, mint az énekversenyek, ikszfaktorok, kertévés közönségcsalogató nézővonzalmakból. Ez ugyanis részben underground, részben meg piaci alapon – tehát nem a haverok kapitalizmusában nyomuló –, az internet végtelen nyilvánosságára kacsingató, többnyire angolul megszólaló zeneművek szférája, akik leszarják a kertévés műmájeriádát, a köztévék eszükbe sem jutnak, neten kommunikálnak, ott viszont milliós nézettségre törnek.
Volt a klipek között steampunk disztópia, réginek látszó és mai trash, társadalomkritika és minimáldesign, honi kínai kőmosott „Dancing in the Street” és buddhista kubisták, szovjet anime és űrállomás nyálzenével, pálmaház lumberszexuális vágyakozással és nyammogással, mumblecore filmzenekar és vörös szobás szürreáliába ojtott Twin Peaks-omázs, gitárzene ógörög díszletben, többen megidézték Rajnai András, a magyar televíziós sci-fi mezítlábas atyjának szellemét, és általa Pirx űrkapitányt. Volt olyan op art, akárha egy Terayama Shuji hatvanas évekbeli neoavantgárd lehetett volna, feltűnt híres színész és a Madách tér partiarcai. Ironikus, vagány közelítések, a klipek költségvetése a szavazólapon, sok volt az 500 ezer forint alatti, és nagyon kevés a 1,5 millió feletti alkotás. Ezekben a büdzsékben nem volt benne a Filmalap, az NMHH, az MTVA, szponzor is csak néhány esetben.
A zsűri, azonkívül persze, hogy „nehéz helyzetben volt”, megítélésem szerint kiegyensúlyozott döntést hozott: a fődíjat elsőklipes csajbanda kapta, a különdíjat a magyar filmhagyományhoz kötődő narratív hosszúsnitt, melyet mintha Kanadában forgattak volna.
Kapott díjat neves és névtelen, kertévés „hős” jobb napján, és az undergroundból soha ki nem búvó, ifjú rendező és régi motoros. Rég volt a hazai vérrögvalósággal kapcsolatban ilyen pozitív élményem.
Különösen ma, mikor a magukat még nevükben fiatalnak hazudó, de már rég nem fiatal és rég nem demokrata kormánypárt révén „Európa szégyene” lettünk – és ez nemcsak az egyébként valóban bűnvádi eljárás alá vont román miniszterelnök, Victor Ponta szava, hanem sajnálatosan széles konszenzus látszik mutatkozni kontinens-, sőt világszerte, hogy mekkora egy baltaarcú hely ez itten. (E témában a szavazásnál igazoltan hiányzik: Horst Seehofer bajor miniszterelnök és még néhányan, akik Orbánban látják korunk Hunyadi Jánosát.) Jó érzés hát, mikor a világ jobb felén mindenki ezt a kormány-baltaarcúságot fikázza, akkor mutatkozik valami, egyenlőre csak angolul zenélő, világpiacra dolgozó popkulturális irály. Ők a jövő. Ha keveselljük, gondoljunk arra, hogy harminc éve sem volt sokkal több, aztán azért mégiscsak lett néhány jó évünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!