A nyelvészetnek létezik egy olyan ága, amely a vallásos nyelvhasználattal foglalkozik. A teolingvisztika vizsgálja az istennel kapcsolatos szövegeket, és azt is, hogy a vallási előírások, vallásos gondolatok milyen hatással vannak a beszédre, az írásra.
A zsidó vallásban például tilos isten nevének kimondása. Legfeljebb utalni szabad rá, valamely tulajdonságának megemlítésével. Pl.: „Mindenható”. A keresztényeknél sem szabad isten nevét „hiába szájra venni”. Bencze Lóránt nyelvész szerint a magyar „Te jó ég!” kifejezéssel például a „Te jó Isten!” kifejezést helyettesítjük. (A helyesírási szabályzat szerint az isten nevet kis kezdőbetűvel írjuk, de ha személynévnek tekintjük, naggyal írandó).
A legtöbb vallásnak van valamilyen nyelvelmélete. A biblia szerint Ádám adott nevet az állatoknak, és isten zavarta össze az emberek nyelvét, hogy ne építhessék fel az égig érő Bábel-tornyot. A hinduizmus szerint az istenek nyelve a szanszkrit, a Védák nyelve, minden más csak ennek értelmezése.
A vallásos szövegek emelkedett stílusúak. Fontos szerepe van a képi látásmódnak, a metaforáknak, a metonímiáknak, a szimbólumoknak, az allegóriának. A tanításokat sok vallás követői szerint képletesen, a mai korba átültetve, és nem szó szerint kell értelmezni. Ezzel együtt a fordításokat ma is régies, ünnepélyes stílus jellemzi. Ha nem lenne az emelkedett, archaizáló stílus, így nézne ki pl. egy bibliai mondat: „Teljesen aknázzátok ki a jó lehetőségeket, mert ramaty időket élünk” (Bencze Lóránt). Sokan felháborodnának, úgy éreznék, mindez sérti a hitüket. Marad tehát a régies stílus. Szent Jeromos annak idején úgy vélte, hogy a kultúrába illeszkedő fordítás a helyes. De ez alapján megengedhető-e, hogy az istentől a Miatyánkban ne azt kérjük, hogy mindennapi kenyerünket adja meg, hanem azt, hogy mindennapi fókánkat vagy mindennapi banánunkat?
Egyebek közt ezzel is foglalkozik a teolingvisztika.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
