Volt egyszer egy ember, szakálla nőtt, de minden reggel leborotválta. Sajnálta az időt (erre is), kutyafuttában húzogatta az állán a régimódi zsilettes eszközök utódját, melybe a keskeny pengét beleépítették, mindjárt hármat. Biztonságosnak hirdették, ez az ember mégis szinte naponta megvágta magát, mert nem figyelt oda (erre sem).
Gyakran használta az úgynevezett vérzéscsillapító rudat, mely alig érdemelte meg a nevét, feladata elvégzése helyett leginkább a csípésben- marásban jeleskedett.
A szemügyre vett ember sűrű lelki életet élt, foglalkozását is az agya, az idegrendszere és a szíve heves működtetésével űzte, épp ezért adott magának felmentést a hétköznapi ügyek elintézésében tanúsított hanyagsága miatt. NEM FONTOS, gondolta, körülbelül tizenkétszer huszonnégy óra leforgása alatt.
Legkevésbé az élet lebonyolításához szükséges bevásárlásokat utálta. Nadrágra például úgy tett szert, hogy az eredetileg angol vállalat egyik budapesti üzletébe rohant be. Vagy tíz éve kifigyelte, hogy ez a cég a derékbőség mellett a láb külső és belső hosszát is feltünteti a ruhadarab derékrészébe bevarrt kis műselyem szalagon.
Ha az ember ezt kivágja a már hordott nadrágból, így támíthat az eladó elé: Kérem szépen, mutassa az ennek megfelelő méretűeket!
Erre az a nő (lány, hölgy, asszony) előhoz kábé kilencet, azok közül kettő-három ruhapróba nélkül is megvehető, gyerünk gyorsan a kasszához.
Emberünk értelemszerűen mindig ugyanabba az élelmiszerboltba járt, az eredetileg olasz vállalat hodályába, mert a legközelebb esett az ilyenek közül az otthonához. Itt már fejből tudta, mit hol talál, s futólépésben iszkolhatott körbe az újabban trolinak nevezett tolókocsival, csak a többi vásárló lassítja kissé a tempóját, folyton az útjába állnak. A TÖBBI EMBER RÁÉR, állapítja meg, immár sokadszor.
Megesik, hogy az eredetileg szintén brit multi áruházlánc expressz üzletében szedi össze az egyik gyerekének a pulykapárizsit, másiknak a cserkészkolbászt, barátnőjének a spanyol szárított sonkát, magának pedig a szögletes német téliszalámit, valamint kétféle sajtot.
Néha viszont az éjjel-nappal nyitva tartó kis üzletnél fékez le, s ott veszi nagyjából ugyanezt. Abban a szűk helyiségben ritkán állt sor a pénztárnál. A nem túl nagy vevőkör jelentős részét a környéken melózó kétkezi munkások adták. Ők kocsmaként használják a boltot, s a beszerzett italokat mindjárt el is fogyasztják a bejárat előtt a járdán.
Itt emberünknek nincs bizalma az üveg mögött izzadtnak látszó fölvágottakhoz, inkább a jégszekrényből választ gyárilag fóliázottakat. (Azokhoz sincs bizalma, de…)
Egy madárfüttyös hajnalon, mielőtt fölébresztette volna a fiait, hogy elfuvarozza őket az iskolához, előkészítette a konyhában az asztalt a korai falathoz – Frühstück, ugye, a gyerekek németes osztályba jártak, s ez az ő visszatérő élcük. Az ember a jobb oldali zöldségtartóban tárolta a sajtokat és a fölvágottakat, szokása szerint kivette az egészet, úgy kereste, melyiket válassza. Az asztalra tette a megfelelőnek ítélteket, egymásra.
Főzött magának kávét, csinált pirítóst mindenkinek. Behozta a napilapot, átlapozta, elolvasni nincs idő ilyenkor. Negyed tájt begaloppozott a gyerekszobába ébreszteni, fénnyel, jó szóval, simogatással.
Az egyik fia mindig éhes volt ébredés után, a másik soha. Aki reggelit akart, hamarább jelent meg a konyhában. – Ez micsoda? – magasba emelt valamit. A szóban forgó tárgy méretre és színre is emlékeztetett a négyzet alakú, egyenfóliázott fölvágottakra. Csakhogy a fölirata – piros alapon fehér betűk – szerint: Coca-Cola.
Mi a franc, gondolja emberünk, a Coca-Cola már sonkát is gyárt?
Lehet, hogy a korai időpont az oka, de csak lassan állítja össze az agyközpont hardware-je a szakvéleményét. Barátaim, ez egy afféle, homorúra öntött műanyag lap, amelyre a pénztárakban helyezi a bankókat és az aprót az a korszerűtlen alak (példának okáért emberünk), aki még nem hitelkártyával fizet mindenütt.
De hogyan került ide a jégszekrénybe, a sonkák, párizsik, sajtok közé?
A magyarázat voltaképp kézenfekvő. Valamelyik üzletben fölragadhatta ő a megvásárolt felvágottakkal együtt, s a rá jellemző figyelmetlenséggel pakolta azután a hűtőgépbe. Így történhetett.
Most pedig szégyenkezik. Elképzeli, mit gondolt – mondott – a pénztárosnő (asszony, hölgy) az ő távozása után: Lopnak, lopnak, de azért ez… mindennek a teteje!
Ha az ember tudná, melyik boltból hozta el, visszavinné. Akinek van híre vagy ötlete, írjon a szerkesztőség címére.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
