A zene mindenkié! – állította Kodály Zoltán, aki mellesleg a szomszédságunkban lakott. Mi a Délibáb utcában (ez remekül hangzik egy készülődő írónak), ő a később róla elnevezett Köröndön (nem tudom, ez egy világhírű komponistának jó-e).
A Karikás Frigyes (már átkeresztelték) Általános Iskola énekóráin és gyöngécske kórusának nyögvenyelős próbáin százszor hallhattuk Pohl Gyula (ének-biológia) szájából, hogy a zene mindenkié! Már akkor sem tudtam ezzel egyetérteni. A zene azé, aki megműveli, gondolom én, és nemcsak hangszerrel a kézben vagy dalolva lehet művelni, az aktív (értő, érző) befogadás is kvalifikál.
Mindkét értelemben művelőnek tekinthetem magam. Jó koncerten eggyé válok a dallamokkal, a ritmussal, a hangszínnel, s magasra repülök, mint a költöző madarak. Ha vége, alig tudok leszállni a földre.
Ennek fényében meglepő, amit most bevallok. Történt, hogy egy napilap szívélyesen invitált tiszteletjeggyel a Müpába, történetesen a Költészet másnapján (április 12.). A Nemzeti Filharmonikusok játszott, élén a varázslatos Kocsis Zoltánnal. Műsoron Beethoven és Rachmaninov.
A Harmadik (c-moll) zongoraverseny szólt az első részben. Ludwig van zsenialitása ott lebegett a zenekar feje fölött, a jó akusztika kedvéért formatervezett faszerkezetnél. Újra megállapíthattam, hogy Kocsist hiába szeretik szidni azok a karmesterek, akik diplomát szereztek vezénylésből, és szükségképpen brancson kívülinek tekintik őt. Kocsis Zoltán mindig észrevesz valamit a zeneműben, amiről eladdig nem tudtuk – én biztosan nem –, hogy benne van.
Felvillanyozottan tódultunk a büfébe. Ha az első rész betalál, az ember elvárásai nőnek a másodikra. Az Aleko című daljáték következett, oratóriumszerű előadásban. Rachmaninovnak ez az operája Vlagyimir-Nyemirovics Dancsenko (híres orosz író és rendező, legalább akkora név, mint Sztanyiszlavszkij) librettójára készült, amely pedig Puskin A cigányok című művét dolgozta föl. Gondolom, annyit még ma is tanítanak a középiskolákban, hogy Aleko, a nomád cigányokhoz csatlakozó főszereplő a puskini „felesleges ember” (licsníj cselovék) első ábrázolása, voltaképp Anyegin előképe.
A remek zenekarhoz csatlakozó vokalisták egy kivétellel szláv nevűek voltak. Kocsis Zoltán nyilván arra a következtetésre jutott, hogy Rachmaninovhoz, Dancsenkóhoz és Puskinhoz ők jobban értenek, mint a magyar énekesek. Mert a szöveget az eredeti nyelven szokás előadni.
Valóban, a zenekar fenséges megszólalásához méltónak bizonyult a két női és három férfihang. Átélhettük, milyen a pusztító erejű szerelem, a féltékenység, a gyilkos indulat. De… – és ez egy súlyos de: maradtam a székemen. Úgy éreztem, a fizető nézők többsége hozzám hasonlóan üldögélt, ahelyett, hogy röpködtünk volna. Miért? Minden rendben megy, nincsenek bántó hibák, a zene sokszorosan kipróbált, hatékony, 1982 óta az állandóan játszott darabok közé tartozik. Állítólag tizennyolc nap alatt komponálta és hangszerelte a fiatal, még akadémista szerző.
Mindent elkövettem, hogy megértsem, miért nem ujjong a lelkem, miért nem hajlongok az ütemekre, miért marad nyitva a szemem (a műélvezés csúcspontjain ösztönösen becsukódik). Amikor vége lett, tapsoltunk rendesen, de tudtam – tudtuk –, ennél azért több van bennünk, amikor szívestül-lelkestül elragad bennünket a muzsika. Amikor a zene a miénké válik.
Otthon elemeztem a történteket. Végül találtam magyarázatot. Oroszul énekeltek nekünk. Az pedig pavlovi reflex módjára hívja elő a kínkeserves oroszórák – a szocializmus – emlékét. Fiatalabbakat ez meglephet: a mi nemzedékeink csak oroszul tanulhattak az általánosban és a gimnáziumban, ám azt kötelezően. Sajnos, odáig nem jutottunk, hogy Puskint, Csehovot, Tolsztojt olvashatnánk eredetiben vagy boldogulnánk egy moszkvai étteremben. De bármelyikünk elmondja a Lényin v rázlive (Lenin Razlivben) vagy a Pázsárnájá Szábáká (Tűzoltó kutya) című olvasmányt. Úgy tetszik, az orosz – szovjet? – szavak atavisztikus ellenérzést keltenek bennünk, máig is, annak ellenére, hogy ez ronda előítélet. Rachmaninov hiába menekült az USA-ba, ettől az átoktól ő sem kaphatott föloldozást aznap este.
Az Aleko énekelt részei sajnos azt az érzetet keltették, mintha egy szovjet rajzfilm eredeti hangsávja szólna. Kérdés, hány évtizednek kell eltelnie még, amíg az orosz név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez? Gőzöm sincs. Mindenesetre igyekszem soká élni, hogy kivárhassam. I szláv (zene s irodalom).
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
