Az ember lassan megelégeli, hogy annyi kacatot, papírt és bigyót gyűjtögetett össze hosszú élete során, hogy ünnepélyes elhatározásokat tesz. Rendet rak. Kiselejtez. Magyarán: szortíroz. Csakhogy ez nem egyszerű. Hogyan döntsük el, mit kellene kidobni, s mit megőrizni? Ha az ember valamelyes ismertségre tett szert művészetben, tudományban, foglalkozásban, bizonyos tárgyi emlékek esetleg bekerülhetnek az illető képzelt vagy valós emlékmúzeumába. Mert ugye csak lesz emlékmúzeumom? – horgad föl benne a professzionális hiúság.
Az ember hagyja a mosott ruhát és a saját panteonját másra, szól rá a normálisabb énje. Igen, de ha mindent kegyetlenül kihajítasz, lesz-e anyaga annak, aki azt a bizonyos emlékmúzeumot akarná majd létrehozni? Így vitatkozgatnak belső énjeid – van még több is belőlük –, miközben te szépen heversz a hanyodon (= hanyatt), és eszed ágában sincs szortírozni. Várod, hogy eldőljön a harc, szülessen döntés. Szép, ha legalább beletúrsz az iratszekrényekbe és a garázsban fölpolcolt tárolódobozokba. Akkor kezedbe akad ez, az, s merengésed eltereli a figyelmet a szortírozásról.
Az ember példának okáért rábukkan egy légipostai levélre. Talán még emlékeznek ilyenekre, a leheletvékony papírt háromrét kellett hajtani s megnyalni a szélét, hogy borítékká ragadjon össze. A szív néhány ütemet kihagy, amikor a dátum ráébreszt, hogy ezt bizony hatvan – azaz: 60! – éve írták tele s adták postára. Íme, az első bekezdés. Központozási hibák békén hagyva.
Drága Klárikám, mindkét karácsonyi ajándékodat, a töltőtollat és a francia daloskönyvet rendben megkaptuk. Nagyon édes tőled Klárikám hogy gondoltál ránk és egyenesen megható ez a kedves figyelmesség.
Nagyon örülök a szép könyvnek és a kisfiamat már tanítottam is belőle. Ennek ellenére meg kell dorgáljalak, hogy még egy töltőtollat is küldtél és ezáltal felesleges költségbe verted magadat. A könyvre semmit a tollra 18 Ft vámot fizettem. Nagyon szeretném Klárikám, hogy ha alkalmam lenne ezt a kedvességet viszonozni és ha valamire esetleg szükséged lenne innen, akkor feltétlenül írd meg.
Az ember tudja, régen elhalt édesapja mereven jobbra dőlő betűi ezek. Arról viszont fogalma sincs, ki lehetett drága Klárika, kiderül a címzésből, hogy Svájcban élt. Onnan küldte a daloskönyvet, melyre homályosan emlékszel.
Oh, clair de la lune. És: Sur le pônt d’Avignon. Meg: Frêre Jacques. Ilyesmik. Nagyalakú, vékony album. Vajon hová lett? Apád tanítgatott volna? Képtelenség. Sosem fordult elő. Ezek a dalok a gimnáziumi franciaórákon szöktek a füledbe, később.
Az ember hüledezik, tizennyolc forint vámot kellett fizetni egy tollért, s ha már így esett, miért kellett az ajándékozóval tudatni? Továbbá: mi a lófüttyöt küldhettetek volna ti innen (ahol semmit nem lehetett kapni) Svájcba, éppen Svájcba? A levél keltezése: Bp. 1956. I. 20. Tehát létezésed hatodik évfordulója előtt kilenc nappal. Nehéz, bonyolult év kezdődött, ma már köztudott. Apád ekkor Rajk László egyik jobbkeze volt – minisztereknek legalább négy jobbkezük van.
Az embernek fájni kezd egész zűrzavaros élete, amikor azt olvassa a folytatásban, hogy a levélíró meglátogat valamilyen Rizsa nénit (ki lehetett az?) vele együtt, és az öregasszony az akkor hatéves gyereken meglepődve azt kérdezi az apától: Tiborkám, neked már unokád is van?
Az ember hangtalanul jajong.
Ó, az apja 1956-ban negyvenöt éves volt, tehát ilyen kis gyerekhez öreg. Ám az ember maga az ötvenharmadikban járt, mire fia született (mellesleg mindjárt kettő, ez az adat témánk szempontjából csupán színező elem). „Jól nézek ki civilben!” – írja erre dr. Vámos Tibor, a te néhai édesapád. Eszerint őt is folyton nagypapának nézték miattad, ahogyan téged szoktak. Erre még sosem gondoltál. Te beletörődtél, annyira, amennyire. Pedig nem lehet igazán beletörődni. Az elmúlt idő jóvátehetetlen kárt tesz a testben és a lélekben. Apád sejthette, aligha képes téged fölnevelni, súlyos szívbaja miatt. Te még egészséges vagy, de szinte naponta számolgatod, meddig kísérheted el a fiaidat, legjobb esetben. Az érettségiig? A diplomáig? A házasságkötésig? Talán. Ha eleget sportolsz, egészségesen élsz, és szerencsecsillagod nem pártol el tőled.
Az ember ezért imádkozik. Ha pedig anyagelvű, a sors kegyéért eseng, akit bizalmasan Zsorzsnak hív. A levél befejezésében Tibor arra kéri drága Klárikát: „Írj néha nekünk magadról, hiszen olyan kevesen vagyunk.” Ó, istenem. Te kit kérhetnél, hogy írjon neked? Majd ha átválogatod emlékeidet, talán eszedbe jut valaki.
Az ember semmiképp sem szeretne annyira meghatódni az apja és a saját sorsától, hogy a sajnálat elhomályosítsa tisztánlátását. Mert akkor esetleg szart ír. Akkor már inkább a szort ír.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
