Városi varjak

Ha a varjak életéből film készülne, ma biztos nem Hitchcock rendezné. Sokkal inkább egy szomorú történet lenne, aminek – egyelőre – nem tudni, lesz-e boldog befejezése. Az 1800-as években folyóink nagy árterein még hatalmas telepeken tanyáztak a vetési varjak. Tudni kell róluk, hogy nagy csoportokban élnek, mindenhová együtt járnak, ezért érezhetjük úgy időnként, hogy az egész eget beterítik. Aztán ahogy telt az idő – és fogyott az élettér –, úgy csökkent a madarak száma is. A bajt az 1980-as években tetőzte egy hatalmas mérgezési hullám is, ami egészen 1996-ig tartott, ennek következtében drasztikusan megfogyatkoztak hazánkban a vetési varjak (és a csókák hazai állománya is). A helyzet mára a következő: a Dunántúlon főként a lakott települések környékén, kisebb telepeken élnek, míg a keleti országrészben még helyenként természetes fészkelő közegükben is megfigyelhetőek. A vetési varjak számának csökkenése pedig egy összetett problémára is rávilágít. Ugyanis megbomlott a rendszer, a varjak fogyatkozása más madarakat is nehéz helyzetbe hozott. Így járt a kék és a vörös vércse is, ez a két madárfaj ugyanis nem saját fészkében, hanem a varjaktól elorzott helyeken fészkel. Utóbbi még csak-csak elvan, hiszen magányos típus, ám a telepesen fészkelő kék vércse számára hatalmas csapás volt a vetési varjak pusztulása. Nem véletlen, hogy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) kékvércse-védelmi LIFE programja keretében közösen választotta őket az év madarává 2009-ben. A bajt már korábban is észlelték a szakemberek, épp ezért 2001 óta a vetési varjú, melynek előfordulása 10 százalékára csökkent az egykorinak, védett madár hazánkban, vadászni szigorúan tilos. Más a helyzet a dolmányos varjakkal. Egyrészt ők tulajdonképpen nyertek azzal, hogy a vetési varjak száma csökkent. Ugyanis elfoglalták az eddig általuk „birtokolt” területeket. A dolmányos varjú azonban nem telepeken, hanem egymástól távol, egyenként fészkelő párokban él, így telepes fészkelési lehetőséget biztosan nem teremt más fajnak, ezért a kék vércséken sem tud segíteni. Ellenben vadászható. Igaz, ember legyen a talpán az a vadász, aki ki tud lőni egy dolmányos varjút. Ugyanis rettentően okosak és tanulékonyak is, így hamar rájönnek arra, mennyire engedhetik közel magukhoz a kezükben fegyvert tartó személyeket.

De mi a helyzet most, tényleg több a városban a varjú? Solt Szabolcsot, az MME ornitológusát kerestük meg a kérdéssel, ám kiábrándított minket. Telente tényleg beköltöznek a varjak a városba, nagy csapatokban járnak, és irdatlanul hangosak. Meg baljósak. A fehér hóban meg aztán végképp kiderül az igazság – a vetési varjak birtokba veszik a városi javakat. De nehogy azt higgyük, hogy ezek a varjak a „mi” varjaink. A télen megjelenő csapatok leginkább a közép-oroszországi hátságról, nem ritkán az Urálon túlról érkeznek hozzánk. Vagyis telelni jönnek. Hogy eközben a magyar varjak hol tanyáznak, azt nem tudni pontosan, a szakértő szerint ugyanis sokkal alaposabb (és sajnos költségesebb) kutatásokra lenne szükség ahhoz, hogy megtudjuk, hol vészelik át a hideg időszakot.

Mi viszont nem vetési varjakkal, hanem dolmányosokkal találkoztunk a szerkesztőség tövében. Méghozzá egy párral. Solt Szabolcs szerint ennek leginkább örülnünk kell, hiszen dúsult, színesedett a környék madármegfigyelési szempontból. Félni a varjútól nem kell, nem fog megtámadni minket, bár azt a tényt azért nem szabad elvitatni, hogy a környék énekesmadarainak jobban oda kell majd figyelniük a saját portájukra. A dolmányos varjak ugyanis előszeretettel rabolják (és fogyasztják) el a fészekben növekvő fiókákat. Egy pár varjú viszont nem csinálhat túl nagy galibát, így elég, ha gyönyörködünk bennük. Mert valójában nagyon is szép madarak, ráadásul így, hogy már azt is tudjuk, rettentő okosak, még érdekesebb lesni, mint tesznek-vesznek a környéken. A saját szempontunkból tehát minden kétséget kizáróan helyes volt a megállapításunk. Eddig egyetlen varjút sem láttunk tavasszal, most meg hirtelen kettőt is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!