Létező hagyományunk: Végvárba zárva, mint az Egri csillagokban

– A regénybeli Hömpölyzug ábrázolásakor ugyan alapul vette, miszerint Vésztőn 1944-ben kikiáltották a köztársaságot, és a település önállósodott az ország egészétől, de aztán elrugaszkodott a valóságtól. Milyen mű megalkotása volt a célja?

– Nem a helyi anekdotákat szerettem volna megírni, hanem egy azokon túlmutató, általánosabb érvényű történetet. Mivel ez egy örök magyar ügy: a szabadságnak és függetlenségnek az örök kísértése, ami a történelmünkben újra és újra fölmerül, és mindig bukással végződik. Az, hogy egy kelet-magyarországi településen, ahonnan elmenekült a régi közigazgatás, kivonult a magyar és német hadsereg, és a helybeliek egy csoportja kikiáltotta a köztársaságot, kettős vonzattal bírt. Egyrészt a nevetséges külsőségekkel terhelt hatalomgyakorlással, másrészt ezek a szegény emberek életükben először tapasztalták meg, hogy saját maguk irányíthatják a sorsukat. Volt egy elgondolásuk az államiságról, és ezt az eszmei konstrukciót a maguk ügyetlen, tökéletlen módján próbálták a gyakorlatba átültetni. A közösségi működés dinamikáját írtam meg szatírában, kórképet adva egy beteg korszakról, történelmi tényekkel és fantasztikummal ötvözve. Utóbbira jó példa, mikor a szovjet városparancsnok a Hold sötét felére utazva kiszabadítja Sztálin lányát, a Világszép Szvetlána kisasszonyt a sárkány fogságából.

– Ez mind mesés, de nemcsak magyar ügy, hanem magyar átok is egyben, ahogyan elképzeljük és megvalósítjuk saját államunkat?

– A Hömölyzugi Köztársaság története, ahogy persze a vésztőié is, zökkenőmentesen beilleszkedik egy hagyományba; ez egy létező modell, aminek megvan az előzménye és a folytatása is. Az eget ostromló nagyravágyás és az elképesztő szűklátókörűség keveredése, a nagyság és kicsinység együtt. Mi, magyarok büszkék vagyunk rá, hogy szembeszállunk a világgal, lényegében pontosan úgy, ahogy az Egri csillagokban olvasható. Bezárkózunk egy várba, körülöttünk a barbár ellenség, akiről nem tudjuk, kicsoda, de lenézzük és gyűlöljük. Sajnos azonban sokkal többen vannak nálunk, és erősebbek, mi mégis kitartunk az utolsó leheletünkig, miközben a komisz Nyugat nem véd meg. Ám mi még ebből is erőt merítünk, ráadásul a köztünk lappangó árulókat is felderítjük és példásan megbüntetjük. Én éppen ezt a kritikátlan, igenlő modellt igyekszem leleplezni.

– Most se borítsunk rá fátylat: mi biztosítja az utánpótlást ennek a hagyománynak?

– Ha végignézünk az újkori magyar történelmen, azt látjuk, mindig van egy kényszerhelyzet, amibe a mindenkori magyar politikai elit manőverezi bele az országot. Keletkezik egy hatalmi vákuum, ebbe csúszik bele egy különösen agresszív alakulat: a törökök szinte rákényszerültek benyomulni az országba, amikor összecsapott a Zápolya- és a Ferdinánd-párt. De hasonló helyzet állt elő a II. világháború végén is. Az ország többszöri megszállása és kifosztása után ismét nagyon kevés mozgástere volt a megmaradt politikai elitnek.

– Pedig a köztudat úgy tartja, a koalíciós, átmeneti, ’45–’48-as időszak az idill jegyében telt. Nagyobbat nem is tévedhetnénk?

– Rémuralom volt akkor is, csak éppen többpárti rémuralom. A kisgazdák, a nemzeti parasztpárt és szociáldemokraták ugyanúgy részt vettek a még megmaradt polgári értékrend rombolásában, mint a kommunisták. Internálások, népbíróságok, kényszerlakhely- kijelölések… Ha közelebbről vizsgáljuk a nem kommunista politikusok működését, képességeit, Tildy Zoltán köztársasági elnöktől Nagy Ferenc miniszterelnökön át a szociáldemokrata Szakasits Árpádig, egészen elkeserítő az összkép. Ugyanakkor, ha sokkal tehetségesebb, ügyesebb, jellemszilárdabb politikusok lettek volna, akkor sem tudták volna megakadályozni a kommunista hatalomátvételt.

– A balcsillagzat kényszerpályáin túl miért nem tanulunk a hibáinkból?

– Mert a sérelmeinkbe való bezárkózás, az egész világgal való szembefordulás, a szabadságharcos retorikával leplezett behódolási készség már talán a tatárjárás óta kialakult reflex. Ugyanakkor arra várunk, bárcsak igazodhatnánk valakihez, ne kelljen magunknak vállalni a felelősséget a tetteinkért.

– Az igazodásban szerepet játszhatnak ma még bármiféle államelméletek, ahogy regényében a német filozófus, Fichte A tökéletes állam című műve, ami a hömpölyzugiak kedvelt olvasmánya?

– Úgy látom, a mi korunkban a nemzetállam mint képződmény igen erősen erodálódik, miközben mint fikció továbbra is nagyon erős, habár tudjuk, hogy a tényleges döntések nagy része nem nemzetállami szinten születik. Ugyanakkor elképesztő, ahogyan ezt az ország lakosságának nagyobbik része egyáltalán nem érzékeli. Ahogy az is borzongató, mennyire nem vesz tudomást a körülötte zajló és őt érintő folyamatokról. Arról például, hogy nemzeti katasztrófáink miért következtek be, a többségnek lövése sincs. Így persze nehéz is tanulni belőlük…

– Az ezekről költött mesék növelik tovább a társadalmi megosztottságot?

– Jelenleg nem abba az irányba megyünk, hogy jobban megértsük önmagunkat, mítoszaink inkább tovább sűrítik a homályt. A társadalom felelősségvállalása egyre kevésbé vetődik föl, helyette az önfelmentés reflexei működnek. Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy borítékolhassuk, ezek a folyamatok újabb traumákhoz és bűnökhöz fognak vezetni.

– Milyen előjeleit látja ennek a jövőnek?

– A társadalom egyes rétegei brutális leszakadási folyamaton mennek keresztül, a tudatlanság mértéke az iskolarendszer szétverése következtében egyre növekszik, az ország számos részén etnikai konfliktusok generálódnak, évről évre növekszik a feszültség. De a fiatalok tömeges elvándorlása demográfiai katasztrófához is vezet… És mindezt a szőnyeg alá söprik vagy a nemzeti dicsőség nimbuszával felstilizálják. Mindennek a levét a következő nemzedék issza majd meg, csak éppen az a tapasztalat, hogy ez sem fog magunkba szálláshoz vezetni, inkább újabb bűnbakképzéshez, öncsonkításhoz, paranoid tudatállapothoz.

– Innen fakad a könyv végének keserűsége is?

– Aki tanul a közösség hibáiból, az mindig az egyén, a közösség ellenben máshogy működik. Ezt próbálom a regényben a nagy elődök, Swift, Beckett, Gogol szellemében, viccesen – mert a szörnyűségekről csak így érdemes, nem elszörnyülködve – bemutatni. A keserűség mellett ott az elszántság, a bátorság, a szellemi és erkölcsi ellenállás. Ha nem hinném, hogy képesek vagyunk tanulni a hibáinkból, nem is írtam volna meg ezt a regényt.

----------------

Márton László
• (1959) a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett író, műfordító. A mi kis köztársaságunk című regény a 21. kötete. Jelenleg Goethe Faustjának fordításán dolgozik, melyből Schilling Árpád rendez darabot a Katona József Színházban, Kulka János (Mefisztó) és Máté Gábor (Faust) főszereplésével.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!