Sármos, intelligens, imádja a gyerekeit és rajong a felesége főztjéért, ráadásul szuperzsaru. Ő Guido Brunetti olasz rendőrfelügyelő, akit húsz évvel ezelőtt Donna Leon amerikai írónő keltett életre. Valamennyi bűnügyi története Velencében játszódik, talán ez ad utánozhatatlan hangulatot a sztoriknak. A világhírű írónővel kedvenc városáról és kedvenc nyomozójáról is beszélgettünk.
– Mi alapján választja ki a kötetek vezérmotívumát?
– Az emberi viselkedés iránti fokozott kíváncsiságom, ami nagyrészt az egyetemi katedrán eltöltött évtizedek eredménye. A hosszú évek során angol és amerikai regények tucatjait elemeztük a hallgatókkal. Állítom, hogy az irodalmi művek értelmezése révén tudjuk meg a legtöbbet az emberi cselekedetek természetrajzáról. A mindennapokban az emberek becsapják magukat vagy éppenséggel hazudnak arról, hogy miért követnek el bizonyos dolgokat. A regényírók viszont tudják, hogy mi miért történik, és elmagyarázzák, milyen szándék húzódik meg a tetteink mögött. Én meghallgatom, miről esik leggyakrabban szó a kávézókban, elbeszélgetek a barátaimmal vagy idegenekkel az utcán, hogy megtudjam, mi forog közszájon. Persze figyelemmel követem a napi híreket is, majd pedig összegzem a hallottakat, ami általában elegendő alapot nyújt ahhoz, hogy belekezdjek egy új regénybe.
– Miután begyűjtötte a szükséges alapanyagot, hogyan folytatja? Úgy tűnik, mintha Agatha Christie módszerét követné, aki csak akkor döntötte el, hogy ki legyen a gyilkos, amikor a krimi végére ért. Ekkor úgy alakíthatta visszafelé a történetet, hogy az logikus legyen. Eltaláltam?
– Bizonyos értelemben igen. Amikor belevágok a könyvírásba, még fogalmam sincs, hogy mi lesz majd a kifutása. Természetesen van elképzelésem arról, hogy milyen témáról szól majd – prostitúció, drog, rablási ügy –, de az elején még egyáltalán nem tudom, hogy mi lesz a történet végkicsengése. Írás közben, szépen letisztulnak az ötletek, és bizonyos idő elteltével a regény maga dönti el, hogy milyen irányba szeretne menni.
– A Brunetti-sorozat világsikerének az egyik alappillére a főszereplő, ez a nagyon szerethető karakter. Az olasz „szuperzsaru” figurája teljesen az ön írói fantáziájának a szülötte, vagy hasonlít valakire a velencei rendőrségen?
– Sajnos nincs ilyen hús-vér ismerősöm, mint Guido. Amikor az első könyvet írtam (Méregpohár az Operában – a szerk.), megpróbáltam egy szimpatikus karaktert életre hívni. Egy olyan figurát találtam ki, akivel magam is szívesen eltöltenék egy estét vagy elbeszélgetnék vele egy vacsoraasztalnál. Guido Brunetti intelligens, művelt, nagyon érzékeny férfi, aki fogékony mindarra, amit mások megosztanak vele. Egyszóval az első pillanattól szeretettel foglalkozom vele.
– Detektívünk attól is nagyon szerethető, hogy hihetetlenül imádja a hasát, a feleségét idézve: az ennivaló a rögeszméje. Egyébként is, minden egyes történetben központi szerep jut a közös családi vacsoráknak, ebédeknek. Ön is ínyenc?
– Nem tagadom, hogy nagy élvezettel főzök és szeretek finomakat enni, mivel úgy gondolom, hogy ez a kultúránk része. Számomra azonban korántsem jelent megszállottságot a gasztronómia. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a családi vagy baráti körben közösen elfogyasztott étkezések korábban – nagyon helyesen – a hétköznapok részét képezték, és sajnálatosnak tartom, hogy ez ma már nincs így.
– Ahogyan az ínyenc ételek állandó főszereplői a sorozatnak, úgy az ezerarcú Velence is az. Az olvasónak olyan érzése támad, mintha minden egyes részben másként vallana szerelmet imádott városának. Képzelje, néhány rajongója sportot űz abból, hogy bejárja a regénybeli helyeket…
– Valóban imádom ezt a várost – és hogy más is imádja, ez csak természetes (nevet) –, mert minden évszakban gyönyörű, és ez a szépség átsugárzik az emberekre, hat az érzékeikre. Szerencsére Velencében nincsenek autók, így az élet nem felpörgetett, hanem ésszerűen emberléptékű, ezáltal nagyon-nagyon szerethető! Velencében élni maga a csoda! És ebből a kis csodából próbálok átadni egy keveset olvasóimnak…
– Bár minden regénye Velencében vagy annak környékén játszódik, az olvasó sokszor úgy érzi, mintha a saját háza táján járna. Úgy tűnik, a hivatali bürokrácia, a korrupt politikusok, az emberi butaság egyforma és örök mindenhol a világon.
– Sajnálatos, de így van. Olaszország valóban csak egy kis pontja a világtérképnek, de mégis: itt is ugyanazokkal a napi problémákkal vagy a szűk látókörű és zárt politikai elit teszetoszaságával kell szembesülniük az embereknek.
– Ennek ellenére, az ön idealista felügyelője húsz éve eltökélten küzd az igazság kiderítéséért. Árulja el, melyik Brunetti-ügyet kedvelte a legjobban, vagy nem tesz különbséget a „gyermekei” között?
– Dehogynem, természetesen van favoritom! Még mindig a legeslegnagyobb kedvenc az 1996-os Acqua Alta című regényem, mert bár érintőlegesen, de az operáról szól. (Magyarul Végzetes áradás címmel jelent meg 2008-ban – a szerk.) Továbbá, a legutolsó történet áll hozzám a legközelebb – a Beastly Things –, de úgy tudom, hogy ezt még nem fordították le magyarra.
– Még valóban nem, de biztos vagyok benne, hogy ami késik, nem múlik. Végezetül tolmácsolnom kell egy rajongói kérdést, miszerint Brunetti felügyelő ugye örökké élni fog?
– Nem hinném, hogy valaha is tudnék írni egy olyan könyvet, amiben Guido meghalna, ugyanis nagyon szeretem őt! Ameddig ekkora élvezet számomra kitalálni ezeket a történeteket, addig folytatom. Abban a pillanatban, ha már nem szerez örömet létrehozni egy újabb regényt, akkor abbahagyom. Jelenleg azonban nagyon is jó érzés Velencében nyomozni commissario Brunettivel!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!