Németh Kristóf az interjúra egy Hatvanhoz közeli középiskolából érkezik, ahol rendhagyó irodalomórát tartott. Az ismert színházi és sorozatszínész, a Budapesti Kamaraszínház tagja, a Klubrádió műsorvezetője hisz az árukapcsolásban: ismert televíziós személyiségként próbálja a magasabb kultúrát is népszerűsíteni.
– Milyen egy közönségtalálkozóval egybekötött, rendhagyó irodalomóra?
– Szabó Lőrinc-verseket olvasok fel, beszélgetünk költészetről, irodalomról. Szabó Lőrinc verseit gyerekkorom óta imádom, anyukám adta először a kötetét a kezembe, aztán megismertem a fiát, G. Szabó Lőrincet, Lócit, aki tényleg óriás – két méter magas – volt, és büszkén mondhatom: atyai jó barátként állt mellettem a haláláig. Jó volt látni ismét, hogy mennyire érdeklődnek a gyerekek a kultúra iránt.
– Mennyiben szól ez az irodalomnak és mennyiben a Barátok közt Kertész Gézájának?
– Vegyesen. El lehet „adni” komolyabb értékeket is olyan, a bulvárból, a könnyedebb, szórakoztató iparból ismert személyekkel, akik hitelesek tudnak lenni mindkét műfajban, akiket kedvel a közönség. Gyakran hívnak közönségtalálkozókra, ennyi év után már nem lepődöm meg, hogy egyesek „legézáznak”, és úgy élik meg a találkozást, hogy a valóságban Kertész Géza érkezett hozzájuk.
– Most viszont 13 év után, határozatlan időre eltűnik Géza, mivel otthagyja a legnézettebb napi sorozatot. Ki unta meg a karaktert: a rendező vagy ön?
– Az írók a történet szerint döntik el, hogy melyik karakterrel mi történik. Az tény, hogy ennyi év után kissé megfáradt a figura, jót fog tenni neki ez a kis szünet.
– És teljesen a Budapesti Kamaraszínházra koncentrálhat, ahol szükség van a segítségre…
– Kollégáimmal mertünk álmodni egy nagyot, és elhatároztuk, hogy megmentjük a teátrumot. Ebben támogatjuk egymást a Játékszín társulatával, mert ők is hasonló helyzetbe kerültek. Van egy művészeti tanács, amelyet a színház tagjai megbíztak az érdekeik képviselésével. Ennek én is tagja vagyok, és minden érintett döntéshozót személyesen megkerestünk, hogy megmaradhasson a színházunk. A fenntartótól kezdve, a minisztérium összes illetékesén át, a fővárosi és önkormányzati vezetőkig mindenkivel beszéltünk. Biztató, hogy egyenként a támogatásukról biztosítottak minket, ám mégsem tudjuk, hogy kinyit-e egyáltalán a Kamara ősszel. Remélem, nem úgy lesz, mint amikor egyenként mindenki Jézust kiált, de a tömeg mégis Barabbást engedi el. Meg kell jegyeznem, hogy csalódtam a szakma egyes képviselőiben, mert nem érzem, hogy szolidárisak lennének, hogy kiállnának, ha nem is értünk, de legalább a megszüntetésre ítélt színházak mellett.
– Milyen most a viszonya Szűcs Miklós igazgatóval?
– Semmilyen, nem is találkozunk. Ezek politikus szavak, de őszinték: hálával tartozom neki. Az egyetem után nem voltunk kelendő árucikkek az osztálytársaimmal, viszont Szűcs Miklós szerződést ajánlott a Budapesti Kamaraszínházba és kiváló szerepeket kaptam. Ahogy odakerültem, Az öreg hölgy látogatásában játszhattam Psota Irénnel. Aztán főszerepet kaptam a Csiszár Imre rendezte Bűntény a Kecskeszigeten című darabban, Andai Györgyi és Szerencsi Éva oldalán. És évadról évadra újabb kitűnő szerepek érkeztek, kiváló színészek mellett. De nemrégiben Szűcs Miklós kikelt magából, és igen méltatlan helyzet alakult ki, igaz, elnézést kért érte.
– Úgy hírlik azért, mert ki akarja túrni az igazgatói székből.
– Két-három évvel ezelőtt, amikor Szűcs Miklós azt hangoztatta, hogy nyugdíjba menne, megkerestem, hogy ha ő amúgy is átadná a színházat, akkor milyen jó lenne, ha egy belső kolléga, aki ismeri a működést, az embereket, venné át az irányítást. Tehát ez nyílt téma volt közöttünk, szó sincs hátbatámadásról. A megszüntetés híre óta a pozíciók helyett mindenki a színház megmentésen dolgozik. Az etikai, erkölcsi szabályokat betartva, megtettünk mindent azért, hogy fennmaradjon a színház. Ez egy szakmai műhely, tucatnyi készen lévő előadással, amely sok pénzbe, energiába került, azért küzdünk, hogy mindez ne vesszen kárba.
– Szívesen lenne színházigazgató?
– Van bennem olyan ambíció, hogy irányítsam a színházat. De nem akárhol és nem bármilyen áron, mert akkor pályáztam volna már eddig is. Vannak notórius pályázók, akiknek mindegy, csak igazgathassanak. Én nem ilyen vagyok. Ezeket az embereket, ezt a társulatot, ezekben az épületekben lenne jó továbbvinni.
– Mennyiben játszott szerepet a politika abban, hogy 2011 és 2006 között a gödöllői Művelődési Házat irányította?
– Az én optikámban mindez független volt a politikától. Amikor a Ki mit tud?-on második lettem, Gödöllő rendezett egy gálát az ezüstérmeseknek. Akkor, 17 évesen jártam a városban először. Utána felléptem a rendezvényeiken, verset mondtam, konferáltam, összeismerkedtem a helyiekkel. Majd Bank Tamással, akivel most a művészeti tanácsot csináljuk, Gödöllőre kezdtünk járni egy üzleti ötletünkkel. A koncepciónk az volt, hogy a hirdetőtábla-rendszert felépítsük. Végül mások csinálták meg. Viszont jártunk az önkormányzatnál többször, s innen lett személyes kapcsolatom a polgármesterrel, Gémesi Györggyel és az ottani képviselőkkel. S bár vezetői tapasztalatom nem volt 26 évesen, de megpályáztam a gödöllői művelődési ház igazgatói posztját. Nyilván számított, hogy akkor már ismertek a döntéshozók és bíztak bennem. De semmilyen politikai szerepvállalásra nem kértek, sőt meg is beszéltük az elején, hogy ilyenre nem leszek kapható.
Én addig politikust személyesen nem ismertem. Akkor láttam először azt, hogy a bácsik kígyót-békát mondanak egymásra a testületi ülésen, aztán kijönnek, és arról beszélnek, hogy nyolcévesen ki kinek rúgta le a lábát foci közben. Ez a rendszer nekem komikus volt. Minden politikai szereplővel jó volt a viszonyom, olyannyira, hogy amikor a gödöllői önkormányzatban már nem volt többsége Gémesi frakciójának, és újra pályáztam, akkor 80 százalékkal újraválasztottak. De ha egyszer kiálltam volna bármelyik politikai oldal vagy ember mellett, akkor megbuktam volna.
– Miért lett vége mégis?
– Megtudtam, hogy gyermekünk lesz. És akkor derült ki, hogy apukám súlyosan beteg. Ráadásul úgy éreztem, hogy megváltozott az elvárás felém, és nem volt meg az a bizalom irántam, ami a kinevezésemkor.
– Milyen tervekkel indul a nyárnak?
– Szabó Magda Abigél című darabját most mutattuk be a Városmajori Szabadtéri Színpadon, ezt legközelebb a Gyulai Várszínházban láthatja a közönség. Színész kollégáimmal, Bach Szilviával, Esztergályos Cecíliával, Heller Tamással, Faragó Andrással nagy sikerrel játszunk egy igazi békebeli pesti kabarét, amit a Zsidó Nyári Fesztiválon is bemutatunk. És van még két másik, utazós produkcióm, az egyik a Francia négyes, amit Tihanyban a Bujtor István Szabadtéri Színpadon láthatnak az érdeklődők. Pihenek is, elmegyek nyaralni a kisfiammal és befejezem azt a könyvet, amelyet a sajtóban megszellőztetett, engem érintő témákról írok. Egy őszinte, önéletrajzi, de nem botránykönyv lesz. Várhatóan akkor jön ki, amikor eltűnök a képernyőről.
– A hangját azért továbbra is hallhatjuk?
– Amíg van Klubrádió, addig igen. Ez nekünk szent szenvedély. Szeretek végigjátszani minden meccset. Ha a fal a vége, akkor a falig kell elmenni. Ez igaz a rádióra és a színházra is. Ősztől nem tudjuk, mi lesz. Ha netán elbukjuk, akkor az messze több mint a mi kudarcunk, nem is minket minősítene. Nem vagyok elkeseredve, kaptam ajánlatokat több helyről is, de nemet mondtam. Amíg nem derül ki, hogy mi lesz a Kamaraszínház sorsa, addig nem szerződöm sehová.
– Nem lehet nem észrevenni a gyűrűsujján lévő köves ékszert…
– Biztosan a szokás hatalma, sok éve egy nyaralás során vásároltam, és azóta szinte összenőttünk. Magam sem vettem észre eddig, hogy ott hordom. Nincs most állandó párkapcsolatom, de sok szépség van az életemben. Azt hittem, meg fogok kattanni egyedül, persze amióta gyerekünk van, nincs is olyan, hogy egyedül. Kapcsolatfüggőnek hittem magam, aki a mosógépet sem tudja használni, de már főzök, mosok, háztartást viszek. És a játszótéren megbeszélem az anyukákkal, hogy a mosódió vagy a fékezett habzású por a jobb. Szuper terep a játszótér, tudom ajánlani a többi apukának is.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
