Vértribun kórussal

Két sikertelen opera megírása után, 1840-ben fejezte be Rienzi című, ötfelvonásos, csaknem négyórás művét Richard Wagner. Eredetileg a párizsi Opèrának szánta, de két évvel később végül Drezda készült meglepő izgalommal az ősbemutatóra. Az előadókat és a közönséget egyaránt megterhelő, zeneszerzői zsengeségében is monstrénak számító darab elsöprő sikert aratott. Az ezernyolcszázas években ritkán került le a műsorról a 14. századi Rómában játszódó, összeesküvésekkel teli történet, amely már megvillantotta a későbbi Wagneróriások előképeit. Később csak néha játszották, akkor nem a teljes változatát, kimaradtak a francia nagyoperára jellemző zenei, pantomimes látványelemek. Maga Wagner sem válogatta be a bayreuthi kánonba.

Aztán most megszólalt ismét, nálunk, a Müpában: hatásvadász részletektől mentes koncertelőadásban láthattuk az idei Wagner-napokon amerikai sztártenorral a címszerepben (Robert Dean Smith). Miután elhangzott a koncertek gyakori műsorszámaként ismert hosszú és nagyszerű nyitány, a másik férfi főszereplő, Adriano népszerű áriája és Rienzi érzelmektől fűtött imája, valószínűleg sokak számára kiderült, hogy Wagnernek ez a korai műve valójában kórusopera. Vitte is a hátán a teljes előadást a lehengerlően erőteljes, máskor líraian érzékeny hangú kórus. Az amerikai sztártenor mintha megfáradt volna, de a többi szólista kitett magáért: Emily Magee megmutatta csillogó hangját Rienzi húgaként, Falk Struckmann basszbaritonja elkápráztatott, csak sajnálni lehetett, hogy a cselekmény szerint korán meghalt, a férfiszerepet alakító dél-afrikai mezzoszoprán MichelleBreedt szenvedélyessége lenyűgözött.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!