Balesetet szimulálva teszteltük: hányan állnak meg vészhelyzet esetén elsősegélyt adni, és hányan tennék kellő szakértelemmel. Hoztuk az országos átlagot.
„Száz emberből csak tizenöt segít vészhelyzet esetén” – ez a címe a Webbeteg internetes portál cikkének, amely az első hazai ingyenes elsősegélynyújtó mobiltelefon-alkalmazásról ad hírt. „Bár a lakosság 80%-a vett már részt elsősegélynyújtó tanfolyamon, de baleset alkalmával az elsősegélynyújtásban aktívan részt vevők aránya legfeljebb 18% lenne. A közúti balesetet látottak 12%-a segítségnyújtás nélkül továbbmenne a helyszínről; döntő többségben – 59% – segítséget hívnak a szemtanúk, ám más formában nem tudnak vagy nem mernek segíteni a bajba jutottakon a mentők megérkezéséig” – olvasható az oldalon.
A gyakorlatról még borúsabb képet fest lapunknak Hornyák István mentőtiszt, egészségügyi főiskolai adjunktus. „Jóval szerényebbek az általános segélynyújtási arányról közölt hivatalos adatok. A célzott – előfordulást és minőséget vizsgáló – kutatás 4-5,6%-os elsősegélynyújtói részvételt talált, a mentők pedig 2005-ben mindössze 2,5%-os, a szakellátást megelőző elsősegélyt regisztráltak.”
Mi is teszteltük az utca emberének segítő szándékát és szakértelmét. „Baleseti” helyszínül Óbudán az Árpád fejedelem útja és a Tímár utca sarkát választottuk. Itt áll meg a HÉV, a busz, sűrű a járműforgalom, a közelben parkoló is van és persze gyalogjárda meg vele párhuzamos kerékpárút is. A rendőrség biztosított minket arról, hogy ha nem akadályozzuk a forgalmat, nyugodtan szimulálhatunk, nem küldenek emiatt járőrt. Az Országos Mentőszolgálat viszont – biztos, ami biztos – kiküldött egy mentőmotoros megfigyelőt, hiszen miért ne történhetne épp ott, épp akkor igazi baleset is, a „vaklármára” más mentők már nem vonulnának ki…
Délután két óra. A két bicikli és a hátizsák a földön. Kolléganőm, Orsi – szemei alatt a feltűnő „véraláfutással”, és orra alatt a „vércseppekkel” – elterül a földön. Mellé kuporodom, és fájdalmas arccal szorongatom a bal kezemet, amelyen jókora véres „tépett seb” tátong. Kattint párat a fotósunk, azután elbújik a mentőssel és segítőnkkel, Szentesi Diánával, a Vöröskereszt budapesti ifjúsági elsősegély-nyújtási felelősével, aki strigulázza a továbbhaladókat és azokat, akik megállnak miattunk.
Íme, röpke fél óra mérlege: továbbhajtott, talán tudomást sem vett rólunk legalább száz autós, pontosan végül számolni se győztük. Viszont két sofőr és egy motoros is megállt, érdeklődött, őket megnyugtattuk, hogy már hívtunk mentőt. További kettő kérdés nélkül felajánlotta, hogy telefonál a mentőknek, őket szintén lebeszéltük. Ám tudtunkon kívül egy taxis mégis megtette ezt, aminek következménye is lett, de erről majd később… Végül volt két autós is, aki érdemben próbált rajtunk segíteni. A biciklisták közül 11 csak elhúzott mellettünk, de 8 megállt, mondván, ha már kötszer nincs is nála, legalább a mobilján hívna segítséget, ketten maguk is képesek lettek volna elsősegélyt nyújtani. A gyalogosok közül pedig hatan szó nélkül mentek el mellettünk, s öten ajánlották fel, hogy telefonálnak mentőért.
Körülbelül arra jutottunk, amire a felmérések. Nagy eséllyel meg is lennénk mentve. Igazán jólesett – bár most éppen nem szolgáltunk rá – a megtorpanók, a segíteni akarók részvéttel teli pillantása, aggódó hangja. És lássuk be: ennyi idő alatt körülbelül 140 emberből négy igazi, szakszerűen eljáró elsősegélynyújtó nem is olyan katasztrofális eredmény!
Hanem most kéretik figyelni, kik is ők, mert erről a számok nem regélnek. Az első egy kerékpárján épp munkába siető orvos, dr. Fejős Róbert volt, persze kötszert is tartott a biciklije táskájában. Amikor lelepleztük magunkat, rohant tovább, várták az igazi betegek. A második egy autó sofőrje, aki két másik férfit vitt, de felajánlotta, hogy előveszi az elsősegélyládát, és ellát minket. Bemutatkozni nem akart, magyarázatul csupán az autó CD-s diplomata rendszámára mutatott. A harmadik, Burján Gábor önkéntes tűzoltó Zuglóból, azt mondta: átmenetileg akár a bringája kormányára kötött tiszta ruhadarabbal is be lehetne kötni az erősen vérző sebet, az „ájult” kolleginát pedig megnézné, lélegzik-e, azután hívná a mentőt. A negyedik, Vári Dávid az autójával még vissza is fordult a látvány miatt. „Németországban éltem sokáig, ott voltam önkéntes tűzoltó és segítségnyújtó. Természetes, hogy megállok, és szemügyre veszem, milyen sérüléseik vannak. Az ájultat stabil oldalfekvésbe helyezem, a sebet amennyire tudom, ellátom, és mentőt is hívok közben.”
Szóval kiderült: akikre számíthattunk és akik nem féltek volna beavatkozni, elsősegélyt nyújtani, azok többé vagy kevésbé, de valamennyien profik. Úgy látszik, ehhez nem elég az elsősegélynyújtó oktatás és a -vizsga. Kurázsi és persze tapasztalat is kell.
Begyakorlottan, szinte automatikusan cselekedett az a taxis is, aki ki sem szállt a járművéből, nem is kérdezett tőlünk semmit, csak látva a „balesetet” rögvest telefonált a központi ügyeletre. Azután elmondta nekünk is, hogy már hívott segítséget. A mentősöket még sikerült értesíteni, hogy ne jöjjenek oda hiába. De a rendőrségi járőrt már nem tudták visszahívni. A kék-fehér kocsi még időben odaért, hogy nem csekély figyelmet keltve egy gyors igazoltatásban részeltessenek minket a rend szigorú őrei. De sebaj! Így legalább megtudtuk, hogy nem állunk körözés alatt…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!