„A szovjetek felmentek a Holdra. – Mind?” Ha mosolyra húzódott a szájuk a sztálini korszak egyik alapviccén, azt megköszönöm. Ha mégsem, ne engem hibáztassanak, az csupán azt jelenti, hogy egy aktualitását vesztett viccről van szó. De létezik egyáltalán olyan poén, amin mindenki nevet?

  <h1>Kínunkban röhögünk</h1>-
  <h1>IN MEMORIAM DR. K. H. G.
</h1>-

Kínunkban röhögünk

- – Kép 1/2

Egy jó vicce mindenkinek van. Mármint olyan vicc, amin ő maga biztos, hogy kacag, és csak reménykedik benne, hogy sikerül megtalálnia a pillanatot, amikor a kellő eredménnyel sütheti el. Botorság lenne azonban azt hinni, van olyan vicc, amint mindenki nevetni fog (erős karikatúrája ennek a jelenségnek a Monty Python halálos viccről szóló jelenetsora, melyben az angolok új csodafegyverrel, egy olyan elemi erejű poénnal támadnak a nácikra, amelytől egyből kifekszenek).

A humor, a vicc meghatározása egyáltalán nem könnyű feladat.

Ha Sigmund Freud és a pszichoanalízis felől közelítjük meg a humor hatásmechanizmusát: a vicc hallgatójában feszültség keletkezik (ami valójában a saját elfojtásainak megjelenítése), amely feszültség feloldódik a csattanóval. Freud szerint a humor alapforrása az illetlenség (nem meglepő módon ez nála a szexualitásról szóló poénokat jelenti), vagy a fölény, ami kirobban a hallgatóból a vicc végén. A helyzetkomikum (elegáns úriember fenékre esik a sáros utcán) és a jellemkomikum (idős férfi hevesen udvarol ifjú hölgyeknek, elfelejtkezve saját koráról) olyan helyzeteket teremt, amelyekben a megszokottól eltérő viselkedés, vagy személyiség megjelenítése sarkall minket nevetésre. Hasonlóan működnek a mindig nagy népszerűségnek örvendő (ám nem túl szolidáris) zsidóviccek, rendőrviccek, cigányviccek, „szőkenős” viccek is. Ezeken keresztül olyan társadalmi feszültségeket vezetünk le (még talán a legártalmatlanabb módon), amelyeknek a kibeszélése már-már tabutémákat feszeget, ezért többnyire inkább elhallgatjuk őket, vagy csupán nevetünk rajtuk. Már aki, ugyanis a humornak objektív megítélése nincs. Ha visszatérünk egy pillanatra a cikk elején olvasható vicchez: miért is lett volna jó, ha minden szovjet felmegy a Holdra? Mert akkor nem lettek volna a Földön – azaz egy vágy, az elnyomók elleni (fejbeni) lázadás kifejezéseként jött létre a fiktív párbeszéd. Feltételezhetően, miközben a vicc mesélője és hallgatói jóízűen kacagtak a tréfán, a szívükben fohászkodtak a beteljesülésért.

A rendszerváltás után kissé „megfogyatkozott” a hazai viccállomány – a fülekbe suttogott politikai témájú poénok egy ideig feleslegesnek tűntek. Mindent ki lehetett mondani. Ez az utóbbi években jelentősen megváltozott, „köszönhetően” a politika abszurditásának. Hogy egy aktuális példát hozzunk: Schmitt Pál plágiumbotránya kiváló táptalaja volt a különböző vicceknek, melyek varázsütésre árasztották el az internetet.

„A 19. században még sírva vigadt a magyar, mára kínunkban röhögünk. Ha már változtatni nem tudunk egy-egy tragikusnak tűnő helyzeten, legalább próbáljunk meg egy kényszeredett mosolyt kifacsarni magunkból. Már nem hiszünk a hősöknek, és nem tudunk őszintén nevetni a bohócokon” – próbálja megfogni a mai humor lényegét Győrei Zsolt író, drámatörténész. „A modern humorban – amikor nem a bántó célú gúnyról beszélünk – az emberek magukról is meg szeretnének tudni valami fontosat. Nem az az igényük, hogy a hősökhöz hasonlítsanak, hanem egyetlen pillanatban szembesülnek életük jelentéktelenségével és egyszeri szépségével. Ettől jellemző iránya a mai kifinomult, igényes humornak a keserédes szembenézés magunkkal. Nincs tökéletesen működő vicc, minden viccnek egyedi, a helyzetből, a hallgató szellemi felkészültségéből, aktuális lelkiállapotából, hátteréből összeadódó, aktuális hatása van.

Kifinomult emberek is tudnak nevetni fenékre ülős vicceken, ha azok olyan szituációban vannak elhelyezve” – magyarázza Győrei Zsolt. Ugyanakkor a viccek, poénok szavatossága is eltérő: az egykori Dallas-paródiákon unokáink már nem fognak nevetni, hiszen nem ültek péntekenként reszketve a képernyő előtt, hogy megtudják, feltámad-e Bobby a következő részben.

Az a humor viszont, amely nem az aktuális eseményekre reflektálva születik, hanem örök emberi tulajdonságokat, értékeket figuráz ki, akár örökre megőrizheti üdeségét.

 

Április elseje, a bolondok napja évszázados hagyomány, nem csak nálunk, világszerte. Eredetét nehéz meghatározni, talán az antik Görögország bacchanáliáiban, féktelen mulatságaiban keresendő. Európában már a 10-11. századból ismerünk írásos feljegyzéseket, amelyek „fordított ünnepről” számolnak be. Ezek a16. századra olyannyira kedveltté váltak, hogy évszakonként legalább egyszer megtartották.

Az emberek jelmezbe öltöztek, komikus jeleneteket adtak elő, macskazenét játszottak, szerencsejátékokon vesztették el a pénzüket. Jellemző volt a szerepcsere – koldusok öltöztek királynak, cselédek úrnak, urak cselédnek, férfiak nőnek, és fordítva. A teljes fejetlenségben egyes családok, céhek saját kormányzatokat, hercegségeket alakítottak, Franciaországban épp ezekből a kifordított társaságokból alakultak ki később a polgárőrség ősei. És hogy a hatalom miért engedélyezte ezeket a nem éppen a munkának szentelt napokat? Mert nagyon fontos szerepük volt: így ugyanis a társadalom különböző rétegeiből sikerült időnként „kiengedni a gőzt”, nem foglalkoznak túl sokat az államvezetés titkaival. Nekünk már csak az április elseje maradt, mint feszültséglevezető ünnep, ám sokaknak ez az év legmegterhelőbb időszaka, mivel mást sem csinálnak, csak menekülnek a megterhelő tréfák elől.

Örkény 100.

Igazi könyvritkasággal készül Örkény István születésének centenáriumára az Arcus Kiadó. A már megjelenésében is különleges (parafa borítású) „KÉTPERCESEK – Hommage á Örkény” című album száz Egyperces novellát tartalmaz, melyet száz kortárs képzőművész – köztük Csurka Eszter, dr. Máriás Béla, ef. Zámbó István, feLugossy László és Klimó Károly – illusztrált. A gyönyörű kötetet, amely összesen 600 példányban jelenik meg, 2012. április 5-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatják be. Az oldal illusztrációi a kötetből származnak. Váraljai Viktória – egyben lapunk képszerkesztője – (felső grafika) és Benkő Viktor munkái.

Örkény István: IN MEMORIAM DR. K. H. G.

– Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a ló­­dög­­nek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G.. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika leg­­nagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem - mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!