Bohém párizsi festő a századelőről. A kinézete alapján akár ez lehetne a huszonöt éve a francia fővárosban élő, világjáró Anton Molnar, korunk egyik legkeresettebb képzőművésze. Gyűjtői – köztük milliárdosok, hírességek – mindenhová követik, az elmúlt két hétben zajló budapesti kiállítására is volt, aki utána jött.
– Saját maga vezette a kamiont, amely a képeket hozta a legutóbbi budapesti kiállításához. Minden fázisában nyomon követi a művei sorsát?
– Amikor egy kiállítást tervezek, figyelembe veszem, hová készül. Budapesten a Gefrodinspex Galériában szoktam kiállítani, ami a társammal közös vállalkozásunk. Természetesen minden részletre odafigyelek. Azt az érzetet szeretném kelteni, mintha egy műteremben lennénk. A festékes palettát, a festékeket is magammal hozom, hogy különleges hangulatot teremtsünk, amiben nemcsak képekről és dekorációról van szó, hanem az alkotás folyamatáról.
– A 15. és 17. századi németalföldi festészettől a nyolcvanas évek amerikai pop artján át a retro fotorealista stílusig sokféle hatás keveredik a festészetében.
– A technikám klasszikus, akadémikus, a látásmódom viszont modern, kortárs. Ez a kettősség hozza létre az izgalmat. A belsőépítészetben vagy a designban is, akár Budapesten, akár New Yorkban, a régi és a mai stílusok keverednek. A művészet némileg tükörképe annak a kornak, amiben élünk. Manapság sok helyen látni például, hogy egy barokk bútor tökéletesen megfér a Le Corbusier-féle bőrfotellel.
– Jelenleg milyen tematika dominál a festészetében?
– Sokféle „árnyalata” van a munkáimnak, portrék, csendéletek, elvont témák. Nagy sikere van a hatvanas évekbeli magyar gyerekjáték tematikának, ami egy periódust szimbolizál, mégis újszerű. Nagyon erősek a munkámban a monokróm portrék. Egyszerű embereket emelek piedesztálra, számomra ők a hősök. Matula bácsi, a Tüskevár főszereplője vagy Piri néni caravaggiós fényben, aki éppen az íróasztalt rendezgeti a felújított galériában. Egyre inkább a saját életemből merítkezik a festészetem. A gyűjtőket is az érdekli, ha a művész a személyes gondolatait fejezi ki.
– Családos emberként, két kislányával és a feleségével ment Párizsba közvetlenül a rendszerváltás előtt. Mennyi időbe telt, amíg elismerték?
– Nagyjából egy év kellett, amíg felépítettem egy kollekciót, tíz-tizenkét képet. Addig megrendelésekre dolgoztam nagy cégeknek, mint a Porsche vagy néhány neves svájci óramárka. A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után már itthon is kénytelen voltam megrendelésekre dolgozni többek között a hanglemezgyárnak. Kellemetlen volt, hogy mindenki beleszólt a munkámba. Ezzel szemben Franciaországban teljes szabadságot kaptam, ami nagyon felemelő volt. Nagyon jól sikerült az első kiállításom Dijonban. Öt év múlva már komoly gyűjteményekben szerepeltem Párizsban, New Yorkban, Tokióban.
– Hogyan került sor arra, hogy szabálytalan portrét fessen Cindy Crawfordról?
– Három évig kiállítottam Pierre Cardin párizsi galériájában a kilencvenes években. Claudia Schiffer, Cindy Crawford neve is felmerült, akik szerettek volna portrét magukról. A topmodellek a korhangulatot képviselik. A mai ember szépségideáljának életérzését akartam kihozni a képből, ezért reneszánsz környezetbe helyeztem Cindyt. Nagyon tetszett neki a kép, mert a belső szépségét tükrözi, nem a glamourt.
– Ön a személyiségénél fogva is vonzza a hírességeket, szereti a nagy társasági életet?
– A családi és az iskolai neveltetésből is hoztam magammal kapcsolatteremtő érzéket. Nagyapámnak volt egy vendéglője a két világháború között a Szabadság- hegyen. Nagyon sok költő, művész járt oda, mint Ady Endre, Márffy Ödön, nagy társasági élet zajlott. Kicsi koromban hallottam ezekről a találkozásokról. A franciák amúgy nehezen fogadnak be ismeretleneket, de a művészet olyan, mint a levegő, beférkőzik mindenhová. És ha valaki eredetit alkot, szinte tapadnak rá az emberek.
– Hol a legfogékonyabbak a festészetére?
– A művészet iránti szeretet, rajongás teljesen más az Egyesült Államokban, mint az öreg Európában. Amerikában a híresség a lényeg, az adásvétel, a befektetés. Van egy francia hölgy, aki az első kiállításomon részletre vette meg egy képemet. Tíz évvel később egy nagy japán galéria a százszorosát ajánlotta érte, de nem akart megválni tőle.
– Kit említene meg a leghűségesebb gyűjtői közül?
– Madame France Majoie Le Lous a francia Fournier gyógyszergyár alapítójának a lánya, aki néhány órára eljött a budapesti megnyitómra. A családja a kezdetektől követi a munkámat. A képeim Rembrandt, Brueghel, Raffaello mellett szerepelnek a magángyűjteményében. A dél-franciaországi alapítványában pedig Dalí, Damien Hirst mellett.
– Huszonöt év alatt miben változott a stílusa, illetve milyen irányba fejlődött?
– Eleinte monokróm portrékat festettem. Erről mondta Marvin Numeroff gyűjtő, a Guggenheim Múzeum támogatója New Yorkban: milyen érdekes, Andy Warhol mindig hírességeket festett, én meg egyszerű embereket, és őket teszem híressé. Az utóbbi négy-öt évben dolgoztam ki nagy portrékat. Képszerkesztésben mostanában gyakran vegyítek egy képfelületen több síkot, ami azért érdekes, mert más asszociációkat hív elő. Büszke vagyok arra, hogy nagyon szép gyűjteményekbe kerültem be Magyarországon is. Itt hozzáértő és igényes gyűjtők vannak, akik sokkal inkább a megalapozott értékekre koncentrálnak, mint a divatirányzatokra. Találkoztam Németországban egy gyárossal, aki megmutatta a gyűjteményét, több száz hatalmas méretű munka. Kiadta ügynököknek, hogy vásároljanak fel neki képeket, ők pedig a befektető szemével gondolkodnak. A befektetési értékrendszer számomra nem sokat jelent. Egy bizonyos Van Gogh nem adott el sok képet, csupán egyet a testvérének, és ma ez a legkeresettebb érték a földön.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!