„A karácsony olyan A diótörő nélkül, mint a karácsonyfa díszek nélkül” – mondja Solymosi Tamás balettigazgató. A Magyar Állami Operaház karácsonyfájának pedig Aliya Tanykpayeva az egyik legtündöklőbb dísze. Október óta készül a november-decemberi, menetrendszerű Diótörő-dömpingre, bár vélhetően álmából felébresztve is nyíltszíni tapsot érdemelve táncolná el Mária hercegnő szerepét – amely különleges jelentőséggel bír számára.
A szerep
A kazah kisvárosban, Arkalikban született Aliya nem a csillogó jelmezek miatt akart balerina lenni – hiszen szülőhelyén nem is láthatott élő előadást –, hanem a kőkemény próbák tetszettek meg neki, amikor szülei elvitték egy táncszakkörbe. Kilencéves korában 2000 kilométerre, Almatiba költözött otthonától, hogy valóra váltsa álmát, és balett-táncosnő lehessen. Az Orosz Cári Balett kötelékében A diótörőben táncolta élete első főszerepét. „Erre mondják, hogy igazi mély víz. Épp a vakbélműtétem utáni lábadozásból tértem vissza, aznap kezdtem próbálni, amikor odajött az igazgató, és azt mondta, nincs Mária hercegnőjük, be kell állnom. Először azt hittem, tréfál, de nagyon is komolyan beszélt: tíz nap alatt tanultam be az egész szerepet, és 48 óra alatt négy Diótörőt táncoltam.” Csak a pontosság kedvéért: ez a fizikai képtelenség határait súrolja. „Azóta bízom a saját képességeimben” – mondja, miközben a földön ül előttem, lábmelegítőbe és kabátba bugyolálva. Spárgázva. Amikor felajánlom a székemet, megköszöni, de elutasítja: „Nekem így a legkényelmesebb. Tényleg.” Mindezt olyan könnyedséggel jegyzi meg, hogy kénytelen vagyok hinni neki. Nem fáradt- e, kérdezem, hiszen épp próbáról jött. „Mindig fáradt lehetnék, de sosem engedhetem meg magamnak, hogy az legyek.” Ami Aliya első Diótörő-élményét illeti, az nem volt túl kellemes. „A balettintézetben táncoltuk kislánykoromban, és engem is beválogattak a gyerekszereplők közé. De (mivel túl sok lánytanuló volt) fiúszerepet kaptam! Emlékszem, teljesen ki voltam borulva, hogy most ezt azért csinálják, mert fiúsan nézek ki?!”
A darab
Csajkovszkij mesebalettjének szentpétervári bemutatója 1892. december 18-án nem aratott sikert: a kacifántos cselekmény megfeküdte a Mariinszkij Színház közönségének gyomrát. A színrevitelért Marius Petipa felelt – ám betegsége miatt végül első asszisztense, Lev Ivanov fejezte be a munkát. A Magyar Állami Operaházban 1927-ben láthatta először a nagyérdemű A diótörőt, Brada Ede koreográfiájával – különösebb siker nélkül. Az új tagolású, Vaszilij Vajnonen-féle változat 1950. február 16-án hódította meg a budapesti közönséget, s azóta elmaradhatatlan kelléke az adventnek. Maga Vajnonen és felesége tanította be, azóta pedig – írásos forrás híján – generációról generációra hagyományozódik a pontos koreográfia. „Szerintem A diótörő magyar sikerének titka egyrészt a varázslatos zenében rejlik – mondja Aliya. – Másrészt, ami a budapesti változatot illeti: nos, én sok Diótörőt láttam és táncoltam már életemben, de kétségtelenül ez az egyik legszebb. Az, hogy a Vajnonen- féle koreográfiával, hagyományos jelmezekben táncolhatjuk, külön öröm. A diótörő esetében minden modernizálást veszteségként élnék meg.” A hazai előadás grandiózusságát a számok is érzékeltetik: 66-an táncolnak 99 szerepet, a második felvonásban 48 gyerek szerepel. Ők iskola után, esténként tanulják a koreográfiát. A mai felnőttszereplők közül sokan A diótörőben léptek először az Operaház színpadára – még gyerekként!
A próba
Miután minden különleges engedélyt megkaptunk, hogy megleshessük, hogyan készül A diótörő, egy csütörtöki próbára érkezünk. Aliya kedvesen üdvözöl minket, és azonnal visszaáll gyakorolni. „Iszonyatos munkabírása van” – mondja róla Solymosi Tamás, aki a próbát vezeti, és aki a művésznő partnere is volt a bécsi Staatsoperben. A próbaterem tükörfalai megsokszorozzák Aliya és partnere, Oláh Zoltán (Aliya mellett a Magyar Nemzeti Balett másik Étoile-ja) alakját, mi pedig lélegzet- visszafojtva lessük az ésszel alig felfogható mutatványokat. Solymosi Tamás szinte már hitetlenkedő elégedettséggel dicséri Aliyát és a zongorakísérő Ági nénit, aki megvonja a vállát, és kijelenti: „hát látod, mennyire könnyű vele dolgozni. Elképesztően muzikális”. Az ember, persze, gyarló. Mindig a balerinát figyeli. Most azonban közelről látom, milyen átkozottul kemény munka Oláh Zoltáné – elég néhány centiméternyi pontatlanság, egy megcsúszó tenyér, és kész a tragédia. A próba négy nyelven zajlik: oroszul, németül, angolul és magyarul. Mikor melyik a legkézenfekvőbb. Világjárt művészekről van szó, Aliya volt első magántáncosnő Zürichben, Bécsben, Zoltán Amerikától Japánig járt kurzusokra. A zárszó minden nyelven ugyanaz: bravi, jöhet az előadás!
Az előadás
Izgatott gyerekzsivaj, ragyogó ékszerek, a szokásosnál is elegánsabban öltözött nézők a gigantikus karácsonyfa körül. Ünnepillat. Suhognak az estélyi ruhák a vörös szőnyeg fölött, a látogatók sorban állnak, hogy fotózkodhassanak az Aranyecset című előadás kiállított szánján ülve. Mindez a csillogás azonban elhalványul Oláh Gusztáv remekbe szabott díszletei mellett. „Anya, nézd, igazi hó!” – kiált fel egy kislány mögöttem, amint meglátja a hópelyhek tánca alatt a festett téli tájban szitáló díszlethavat, ami kétségkívül élethű. Az igazi ámulat azonban Diótörő herceg palotájáig várat magára: amikor felgyúlnak a fények a leheletfinom csipkedíszletek mögött, a közönségen izgatott morajlás fut végig. Az Oláh-féle festett díszletek hatvanadik születésnapjukon, három évvel ezelőtt újultak meg. Fotók és az eredeti (igaz, roppant kisméretű) tervek alapján újrafestett, 17-18 méter széles, 12-14 méter magas vásznak ma régi színeikben pompáznak. Nem csoda, hogy annyira vigyáztak rá az Operaház munkatársai: nemzetközi mércével mérve is csodaszépek. Következik a legjobb rész: a mindenki által jól ismert Virágkeringő, a Kínai tánc és az orosz Trepak. És persze a két fő produkció: Mária hercegnő szólója és Grand Pas de Deux a Diótörővel. Ez utóbbit képtelenség elfogódottság nélkül végignézni: az emberi teljesítőképesség csodája ez a tánc. A legnehezebb emelésnél kitör az ováció. Néhányan zavartan törölgetik a szemüket körülöttem. A finálé után még hosszú percekig nem akar csillapodni a tapsvihar, míg végül már csak egy kislány ünnepel rendületlen lelkesedéssel néhány székkel arrébb, a többiek elindulnak a ruhatárba. „Tudod, anya, azért tapsolok még mindig – magyarázza a kislány kipirulva –, mert nem akarom, hogy vége legyen.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
