Villamosszékbe Chopint!

„Jó estét, hölgyeim és uraim! A  jelenkor összes műve hamis” – jelenti be az amerikai hírcsatornákon megszokott nyomatékosító közönnyel a makulátlanul kék kiskosztümbe bújt hírolvasó, melyet a decens, kardigános tanárnő azzal spékel meg, hogy közli a nagyjából harmadikos osztályával: Semmi sem eredeti, ok? Lopjatok bárhonnan, ami inspirál titeket vagy ami felkelti a fantáziátokat. Rendben?” Válaszul a gyerekek, ahogy azt a 9-10 évesek szokták, rezzenéstelen arccal egyszerre kántálják vissza: – Rendben!

A két filmetűdben az a közös, hogy mindkettőben Cate Blanchett alakítja a főszerepet, mint ahogyan a német videoművész, Julian Rosefeldt további tizenegy kisfilmjében is, melyekben az ausztrál színésznő hol nemtelen hajléktalanként, hol orosz balett-tanárnőként, családanyaként, lestrapált gyári munkásként vagy épp drogos punkénekesként kiáltja bele az éterbe, hogy: Villamosszékbe Chopint! Bár Blanchett minden egyes megnyilvánulása szó szerint lebilincselő – a The New York Times például azt írta róla, hogy ha létezne képzőművészeti Oscar, Cate biztosan megkapná a Manifesztumban nyújtott alakításáért. Februárban ugyan mozifilmként nálunk is bemutatták, ám egyben és ülve 130 perc hétköznapi közegbe helyezett művészetelméleti székfoglalót nézni, még ha ahhoz Cate Blanchett adja is az arcát, közelíti a mazochizmus határait.

Kiállítótérben viszont egészen más a helyzet. Valahogy cirkulálva könnyebb befogadni a „dicső elszigeteltségemben az elektromosan töltött idegvégeim csodás villódzása veti rám a fényt” típusú mondatokat, és közben azt is jobban értjük, hogy Karl Marx, Tristan Tzara, Marinetti, Malevics, André Breton vagy Lars von Trier miként és miért kifogásolták kiáltványaikban a művészet elitizmusát, illetve hogyan próbálták demisztifikálni azt. Julian Rosefeldt például úgy, hogy hétköznapi élethelyzetekre húzta rá a kiáltványok súlyosan kritikus mondatait: családi ebédre, táncpróbára, temetésre.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!