-

 
VH, 2018. február 24.

Vörös István: A kontraszelekcióról

A rettegett kontraszelekció:
a dolgok normális állása,
hogy a törvényeit beváltsa,
nem is kell hozzá hajcihő.

Csak egy kis átlagos idő:
az igazi sorát kikésse,
de legyen a sorsnak kőkése,
magas legyen a múlt-adó,

s a rádióban hallható
legyen a rémült hallgatása.
Feje, mint üres aktatáska,
ahonnan semmi ki nem vehető,

olyan legyen. Ugye, de megható?
A túlértékelés a legnagyobb erő. 



Vörös István: A kompromisszumok kora

A fejben össze-vissza kavarodó dolgokat
hogyan lehetne rendszerezni?
Ó, mennyi félreértett pillanat
áll össze vélt tapasztalattá.
A saját butaságot sem árt felfedezni,
mielőtt más hülyeségét leszólná
az ember. És miről is ismered meg
a butaságokat tévedhetetlenül?

Hogy félokosságaik rád merednek,
ahogy a folyóparton medve ül
valahol Alaszkában,
vagy mint egy városállam,
a sok kis tévedés úgy összeáll,
hogy meggyőzőbb lesz, akár a halál.

De sajnos a halál, nem győz meg semmiről,
csak értelmetlenül elvág egy életet.
Ahol egy régi tölgy kidőlt,
a madarak gyásza lebeg,
s a semmivel cseveg.

A semmivel cseveg a hülyeség,
a semmivel csivog az ostoba.
Érve van annyi, még kettőnek is elég,
de nem illeszkedik a dolgokhoz soha.

A majdnemmel dumál a törtető,
a nyilvánvalóra őnála nincs remény,
hogy kétszer kettő: négy, szerinte vélemény,
és talán összeegyeztethető
az övével, hogy az hat inkább,
s az öt az mindenkinek jó lehet.

Az ember ettől szédeleg,
kitetszik a kompromisszumképtelensége.
Hogy ő az agresszív, az meglehet,
nincsen hajlama, hogy a másikat megértse.
De ha megérti, mit kaphat cserébe?
A szűkagyúság alacsony egét,
mi egyre népszerűbb kirándulóhely,
az elbutulást szolgáló segélyt,
egy pillantást, hogy ő a jó fej.

Vastagon vágja a szalonnát,
hozzá majd pálinkát iszik.
Akit lassan minden idegesít,
az nem is értheti, mi a valóság.
 

Címkék: magyar irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!