RÉSZLET
Leonardo Vitruvius-tanulmányát (…) egy zárt szobában őrzik, a velencei képtár, a Gallerie dell’Accademia negyedik emeletén.
Amikor a muzeológusok egyike kihozta nekem és elém tette az ívet az asztalra, mellbevágott a hatása: ott volt előttem a rovátkolás, amit Leonardo húzgált be a fémvesszőjével, és a tizenkét beszúrás a papíron, amit a körzője hegyével ejtett rajta. Egyszerre volt hátborzongató és bensőséges az érzés, hogy közvetlen közelről láthatom a mester keze munkáját a képen, amin több mint ötszáz évvel ezelőtt húzta oda ezeket a vonalakat.
A barátai vázlataitól merőben eltérően, Leonardo pedáns aprólékossággal kidolgozta a rajzát. Nincsenek vázlatos formák – nyoma sincs itt a bizonytalan keresgélésnek. Leonardo erősen rányomta a tollát a papírra, és határozott magabiztossággal véste bele a vonalakat, mintha csak metszetet készített volna. Nagyon gondosan megtervezte a rajzát, már amikor nekifogott, pontosan tudta, mit fog csinálni. (…)
Ahhoz, hogy rajza az informatív tudományos tanulmány funkcióját betöltse, Leonardónak is elegendő lett volna egy leegyszerűsített férfialakot fölvázolnia, ám ő finom vonalkázással és gondos árnyékolásokkal jelenítette meg a figurát, akinek így feltűnően és fölöslegesen szép testet rajzolt. A „vitruviánus férfi” mélyreható, de közvetlen tekintetével, és, amit Leonardo úgy szeretett megrajzolni, a haja göndör fürtjeivel egyszerre sugároz emberi és isteni jelleget.
A férfialak energikus, vibráló mozgásban van, akár a négyszárnyú szitakötők, amelyeket Leonardo behatóan tanulmányozott. Leonardo érzékelhetővé teszi, szinte láttatja velünk, ahogy a férfi terpeszbe nyitja és ismét összezárja a lábát, egyiket a másik után oldalra emelve, majd ugyanígy visszahúzva, mialatt föl-le csapkod a karjával, mintha repülne. Nincs is más statikus eleme a képnek, csak a nyugodt helyzetben maradó törzs, mögötte a hajszálvékony keresztvonalakkal megjelenített árnyékával. Ám a mozgás érzékeltetése ellenére a férfi pózát mégis természetesnek és lazának érezzük. Az egyetlen mozzanat, mely kissé furcsának hathat, a kiforduló bal lábfej, amivel Leonardo az arányméréshez szolgáltatott vizuális információt.
Vajon mennyiben lehet önarcképnek tekinteni Leonardo „vitruviánus emberét”? Amikor a rajz született, Leonardo harmincnyolc éves volt – körülbelül ugyanennyi idős lehet a képen megjelenített férfialak is. A korabeli leírások hangsúlyosan emlegették Leonardo „hajának gyönyörű göndör fürtjeit” és „arányos testalkatát”. A „vitruviánus ember” hűen tükrözi a jellegzetes vonásokat, amelyek Leonardo több feltételezett portréjáról is viszszaköszönnek, különösen Bramante freskójának Hérakleitosz-ábrázolásáról, amelyiken még szakáll nélkül láthatjuk a nagyjából harmincas évei végén járó Leonardót. Leonardo egy passzusában figyelmeztette festőtársait, ne váljanak áldozatává annak az axiómának, hogy minden festő magát festi – mint ő fogalmazta: „általános vétkük ugyanis a festőknek, hogy tetszelegve magukhoz hasonlóakat festenek meg.” De aztán a traktátusba szánt följegyzések egy későbbi cikkelyében – aminek azt a címkét adja: „Miképp válnak a figurák gyakran hasonlókká alkotómesterükhöz” – maga is elismeri, hogy ez valójában természetes jelenség, hiszen a festő a saját testét ismeri a legjobban, és „szívesen megismétli azt a testet, amelyet már egyszer feltalált”.
A „vitruviánus ember” beható tekintete olyan benyomást kelt, mintha valaki a tükörben vizsgálná önmagát – és ez itt talán szó szerint is igaz lehetett. Toby Lester, aki egész kötetet szánt a kép elemzésének, így vélekedik erről: „Ez a rajz eszményített önarckép, amihez Leonardo, a lénye leglényegéig levetkőztetve önmagát, a saját testarányait vette alapul, és ezzel azt az örök emberi reményt öntötte formába, hogy talán tényleg meglehet bennünk a szellemi erő, hogy rájöjjünk, miképp illeszkedünk a világ nagy egészébe mi, a homo sapiens. Úgy kell gondolnunk erre a képre, akárha hosszas töprengés közben figyelnénk meg a mestert: egyfajta metafizikai önarckép ez, amiben Leonardo – mint képzőművész, természetfilozófus és mint minden rendű emberi dolgok kísérleti alanya – összehúzott szemöldökkel fürkészi a saját teste látványát, hogy megpróbálja megragadni önnön természete titkos lényegét.”
Leonardo Vitruvius-tanulmánya megtestesíti a pillanatot, amiben művészet és tudomány összevegyülnek, és ezáltal lehetővé teszik az ember halandó szellemének az örök kérdésekről való töprengést: kik vagyunk, hogyan illeszkedik lényünk az univerzum nagy rendjébe. A rajz emellett – a lelki-szellemi értékei és a tudatos működése révén felmagasztosuló individuális embert dicsőítve – tökéletes szimbóluma a humanista eszmerendszer lényegének. A négyzeten és a körön belül Leonardo da Vinci lényének és művészetének esszenciája jelenik meg, ahogy saját magunk emberi lényének esszenciája is: a földi és a kozmikus világ metszéspontjában álló meztelen ember.
Falcsik Mari fordítása
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
