Barcelona, Párizs, Róma – úgy tűnik Woody Allen beleszeretett Európába, legalábbis e kultikus városok annyira megragadták képzeletét, hogy mindegyikről filmet készített.
Allenre jellemző, hogy az adott város nem csupán helyszínt biztosít filmje történetéhez, hanem erős atmoszférájával része annak. Korai filmjeinek központja New York volt (pl. Manhattan), később az esős, komor Angliában készített filmeket (pl. Kasszandra álma), ezután a rendező új célja Vicky, Christina, Barcelona lett, majd Éjfélkor Párizsban landolt.
Képes útikönyv Róma nevezetességeiről - gondolhatnánk, amint a Rómának szeretettel képeit nézzük. Ebben a díszletben négy különböző cselekményszálat láthatunk, amelyeknek látszólag semmi kapcsolódási pontja nincs, valójában azonban mindegyik középpontjában ugyanaz áll: a kisember, aki titokban híres akar lenni. Hírnév kontra szerethető átlagpolgár, azaz: jobb az egyszerű halandók életét élni, vagy tényleg olyan mesés a paparazzik vakujának fényében? És vajon elcserélnéd-e megszokott életed valami izgalmasnak tűnőre?
Erre ad különböző válaszokat a szkeccsfilm. Lehet a hétköznapi ember jelentéktelen fickó, vidéki lány, vagy éppen remek énekhanggal megáldott temetkezési vállalkozó is. Mindegyik történet szereplőjét megérinti a hírnév, felbolygatja életét, hiszen mindig vonzó, ha az ember középpontba kerül, felfigyelnek rá. Először őszinte reakciókat láthatunk, szembe kerül a sallangmentes „európai” felfogás a haszonszerző „amerikai” mentalitással – legalábbis ahogyan Woody Allen ezt elképzeli. Az egyszerű ember látszólag nem vágyik rivaldafényre, de ha odakerül, az mégis elég hamar szemtelenül élvezetes lesz számára. Úgy tűnik ez a benyomása Allennek, olyannyira, hogy hosszú idő után ismét szerepet adott önmagának, amelyben ő képviselheti a tipikus amerikait. A 2006-os Füles után most láthatjuk ismét a vásznon, méghozzá szinte önmagát játssza. Figurája egy kiöregedett operarendező, aki úgy érzi számára már nem tartogat izgalmakat az élet. Ám ekkor felfedezi lánya szerelmének apját, aki zuhanyozás közben csodálatos hangon áriázik. Úgy érzi ez az utolsó kitörési lehetősége, és a tőle megszokott groteszk módon addig megy, amíg el nem éri a sikert. Talán Woody Allen maga is azt érzi, hogy már csak néhány lehetősége van alkotni valamit, és egyben reflektál korábbi filmjeire, ahol az ő esetlensége és szarkasztikus humora volt filmjei egyik alappillére.
Sajnos egy kissé megkésett ez a próbálkozás, mert sem a karakter nem tud újat mutatni, sem pedig a film. Látunk szépséges helyszíneket, némi humort, abszurd szituációkat, de mintha egy átlagos rendező próbálna Allen nyomdokaiban lépkedni. A kérdésekre kapunk bizonyos válaszokat, de sajnos a történetszálak egyenként annyira érdektelenek és súlytalanok, hogy képtelen fenntartani az érdekelődést a szereplők sorsának alakulása iránt. A színészi játék és az a fajta humor, amiért annyira szeretjük Woody Allent, most csak önmaga karikatúrája.
(Forgalmazza a Big Bang Media)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
