Jiří Menzel szerint Amerika pénzért gyártja a filmeket, Európa a művészetért küzd, a kettő közt pedig egy ember van: Woody Allen. Akárcsak Menzel, mi is szeretjük, kíváncsiak vagyunk rá, min töri épp a zseniális kobakját.
Egyre inkább nekünk dolgozik, európai helyszíneken, nemzetközi stábbal – új filmjének operatőre Zsigmond Vilmos, jelmeztervezője Pásztor Beatrix Aruna, szereplői brit, spanyol, indiai sztárok –, az amerikai kritikusok pedig sértődötten prüszkölnek munkájára.
Új filmje talán tényleg nem vonul be a történelembe, pedig rendezői mestermunka, olyan ragyogó színészekkel, hogy fél tucat Oscart is összedobhatnának. A „Férfi látok álmaidban” magyar cím nem adja jól vissza Cristal (Pauline Collins), a jövőbe látó médium jóslatát, miszerint Helena (Gemma Jones), a 40 év házasság után elhagyott asszony találkozni fog egy magas, barna idegennel. Helena hóbortját, hogy jövendőmondóhoz jár, eleinte elnézi lánya, Sally (Naomi Watts) és veje, Roy (Josh Brolin) is. Addig se jár a nyakukra, hogy emlékeztesse őket, ő fizeti a lakbért, hiszen Roy, a botcsinálta író csak élősködik nején, miközben élete főművén dolgozik. Visszatér Helena életkedve is, sőt, elhiszi, hogy vár még rá szerelem. Márpedig mi, nők, míg élünk, vágyunk a románcra, ahogy egy jó frizurára vagy egy csinos ruhára. Az se baj, ha nem is magas barna egy Jaguarral, hanem töpszli kopaszkás egy öszvéren, csak jöjjön. Aztán Cristal jóslataival kezd bekavarni amúgy sem rózsás családi életükbe, amit már nehéz józanul viselni.
A tüneményes angol hölgyike és sarlatán barátnője jeleneteiben végre felbukkan az igazi alleni humor, melyből túl kevés cseppent a filmbe. Allen bár nem szerepel, akaratlanul is azonosítjuk a narrátorral. Talán az ő figurája az elfuserált író, Roy is. Ő a szomszédban lakó Diáról (Freida Pinto) álmodozik, majd ugrókőnek használja a lányt, mikor a kiadó visszadobja nehezen kiizzadott regényét, és a házassága is becsődöl. A sors iróniája őt sem kíméli: míg korábban Diát bámulta az ablakon át, és azt hitte, a világ legszerencsésebb férfija lehetne abban a másik szobában, miután átköltözött a lányhoz, már a volt feleségét és saját egykori életét nézhette ugyanígy. Nem csak ő faragott rá a meleg váltásra: Helena volt férje, Alfie (Anthony Hopkins) egy harminc évvel fiatalabb pénznyelőt vesz feleségül, akit csak a tévé, a diszkó, a shopping és az edzőterem érdekel, és pofákat vág, mikor várni kell, hogy hasson a Viagra. Lucy Punch oly kiválóan játssza ezt a borzalmas nőszemélyt, hogy Hopkins tényleg csak kétségbeesett bácsika mellette. De megértjük Alfie-t is, hogy elmenekült Helenától, miután „egyik éjjel feküdt az ágyában, belenézett az örökkévalóságba, és nem tudott elaludni, azóta sem”.
Az ilyen mély és frappáns életigazságokért imádjuk Allent, aki mindig jó érzékkel mutat rá az emberi természet kukacosságára és korunk nyavalyáira, legyen a helyszín London, New York, Barcelona – vagy ahol csak pénzt adnak neki filmre, de nem szólnak bele az alkotásba. Mind kukacos almák vagyunk, addig nem értékeljük jó kis életünket, míg el nem hajítjuk. Azt képzeljük, elég kicserélni az embereket, és minden habostorta lesz. Olyan romantikus illúziókat kergetünk, mint Roy, aki szerint „kinyitunk pár üveg bort, szerelmeskedünk, és boldogan élünk”. De Allent azért is szeretjük, mert a finom iróniát leszámítva nem ítélkezik hősei felett. Újabban már annyira elengedi a kezüket, hogy egyáltalán nem varrja el a szálakat. A labda nem esik le a Match Pointnál, amit Allen már az európai filmesektől tanulhatott. A New York Times kritikusa úgy minősítette Allent, mint „a kozmikus jelentéktelenség bajnokát”. Kicsit igazságtalanul, hiszen az élet csupa jelentéktelenség, mégis mind fontos, mert csak egy van belőle. Bár Cristal szerint több is.
(Forgalmazza a Budapest Film)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
