Michael Fassbenderrel pontosan ez történt: Heidelbergből Londonba költözött, ahol egy angol-ír film (Éhség, 2008) főszereplőjeként figyeltek fel rá az amerikai stúdiók. Fassbender (aki azóta Becstelen brigantyként sem rontott), a héten bemutatott X-Men – Az elsők című film kapcsán adott exkluzív interjút a Vasárnapi Híreknek.

– Tényleg csak a mázlin és a jó időzítésen múlik egy hollywoodi karrier?

– Ha addig kibírod, hogy mixer, kőműves és pizzafutár vagy, ha egyáltalán van melód. De mivel nekem folyton ott lebegett a szemem előtt, hogy ha törik, ha szakad, akkor is színész leszek, kibírtam. Európában kaptam kisebb szerepeket, de az Éhség hozta meg az amerikai áttörést. Pedig 2007-ben már fújdogált a recesszió előszele, óriási dolog volt, hogy névtelenül rám merték bízni. És bejött. Most ugyanis azért beszélgetünk Londonban, mert Ridley Scottal itt forgatom a Prométheuszt. Mint címszereplő. Van ennél följebb?

– 34 éves, s ezzel kezdő szuperhősnek enyhén szólva túlkoros egy olyan közönség számára, mely többnyire tinikből áll.

– A világ a reneszánsz óta megszállottan ünnepli a fiatalságot, ezzel nem tudok, nem is akarok mit kezdeni. Mikor 24 évesen Los Angelesbe költöztem, még a menedzserem is elkérte a jogsimat, mert egy tízessel öregebbnek nézett. A ráncaim az életem fontos dolgaira emlékeztetnek, például egy lányra, aki összetörte a szívemet, meg arra az időszakra, amikor semmi nem jött össze. Tehát a barázdákkal semmi gond. Nem akarom letagadni. Sőt, büszke vagyok rájuk.

– Az X-Men nyitó képsora egy megrázó epizód a második világháborúból, a záró képsora pedig a kubai válságot idézi. Nemhogy a film célközönsége, még ön sem élt, amikor ezek az események történtek. Mit üzen ez a film?

– Az egyik énem cinikus, a másik idealista, és mivel összességében európai­nak vallom magam, szeretném hinni, hogy annyi évszázad vérontása és tragédiája után egyszer talán végre békében, konfliktusok nélkül megférünk egymással legalább az öreg kontinensen. De a világ nem lett biztonságosabb. Kicsit többet sejtünk a bajokról, meg tudjuk fogalmazni a problémákat, és ez már eredmény. Tudjuk, hogy valamit kellene kezdeni a környezetvédelemmel, és le kellene számolni a modern értelemben vett rabszolgamunkával, mert a fekete gazdaságban tömérdek felnőttet és gyereket zsigerelnek ki éhbérért még ma is. Dickensi világot élünk, ha tetszik, ha nem. Az életed attól függ, hova születtél, fönt vagy lent. A történelem kísértetiesen ismétli magát, és ha megyünk is előre, csak araszolunk. Tudatosan, okosan össze kell fognunk, és véget kell vetnünk annak, hogy egy nagyon szűk réteg kizsákmányolja a többséget. De valamiért képtelenek vagyunk elmozdulni erről a pontról évszázadok óta.

– Ha olyan hatalma volna, mint ebben a filmben, kik ellen használná?

– Nem valakik ellen, hanem valakiknek az érdekében használnám. Vagyis nem rombolnék, hanem építenék vele.

– A világnak melyik részén melyik politikai rendszert változtatná meg?

– Nem tudok eleget ahhoz, hogy kategorikus nyilatkozatokat tegyek. Ott kellene lennem, ahol a tűzfészek van, és alaposan meg kellene ismernem az adott ország politikai, kulturális, történelmi szövetét mielőtt jogom lenne kinyitni a számat.

– Tavaly David Cronenberg kamerája előtt Bécsben, Berlinben, Zürichben forgatta a Freud és Jung rivalizálásról szóló Veszélyes módszerek című filmet és a pszichoanalízisbe kirándult. Kinek hisz jobban? Freudnak (Viggo Mortensen) vagy Jungnak, akit játszik?

– Csak annyira vagyok járatos a pszichoanalitikában, amennyi a felkészüléshez kellett, és amennyit a húgomtól hallottam, merthogy neki ez a szakmája. Minél jobban utánaolvas az ember, annál jobban látja a pszichoanalízis értelmét, de hogy melyiknek volt inkább igaza, az logikai kérdés. Én se tudom, melyiknek higgyek, Jungnak vagy Freudnak. A kollektív tudatot elfogadom. És azt a filozófiát vallom, hogy nincs lehetetlen.

– Így aztán az sem kizárt, hogy akit felkap Hollywood, azt a következő pillanatban…

– …ejti. Hát persze, ez is benne van a pakliban. Tervezni hülyeség, mert ebben a városban semmire nem lehet mérget venni. A stratégiám arra szorítkozik, hogy nem vállalok olyat, amiben nem hiszek, vagy amit nem tudok tisztességesen megoldani. Tíz évvel ezelőtt még beszoptam, hogy a hírnév meg a népszerűség mekkora adomány, de ma már nem hoz lázba. Jó, hogy megkapaszkodtam a pályán, folyamatosan van munkám, és olyan rendezők hívnak, akikkel öröm és megtiszteltetés dolgozni. Mit kívánhat ennél többet egy színész? Most, amikor a Jung és Freud-filmet forgattuk Európában, végignéztem, hogy Viggo Mortensen, aki A Gyűrűk Urában világsztár lett, mennyire tojik a hírnévre és a népszerűségre. Nagyokat csavarogtunk Bécsben, bejártuk az összes múzeumot, szó nem volt testőrökről, és persze lépten-nyomon megállították, hogy adjon autogramot, amire készségesen odafirkálta a nevét, aztán baktattunk tovább. Egy csöppet se zavartatta magát, hogy híres. Brad Pittnek vagy Robert Pattinsonnak persze sokkal kevésbé könnyű a dolga, mert a csitrik hisztérikusak és nem tágítanak. De ez a veszély engem nem fenyeget. Legalábbis remélem!

London, London. június

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!