Jew-gay-nazi, azaz Zsidó-meleg-náci című „önarcképes” fotójával nyerte el az idei ARC plakátkiállítás különdíját. Az elfogadás-kirekesztés témakörét feszegeti jövő héten nyíló kiállítása, a HELLÓ NÁCI! Glázer Attila fotóssal beszélgettünk.
– Hogyan született az ötlet, hogy saját magát fotózza le nagy szakállal, aztán kis borostával, majd kopaszon, arcszőrzet nélkül, azaz a leegyszerűsített sztereotípiáknak megfelelően zsidóként, melegként és náciként?
– Úgy éreztem, muszáj már „megszólalnom” ebben a kirekesztős, rasszista, homofób kérdésben, ugyanis nagyon zavarnak ezek a címkézések, s mivel éppen nagy volt a hajam meg a szakállam, elhatároztam, hogy kopaszra nyírom, csak közbeillesztek még egy „fázist”. Figyelemfelhívásnak szántam, direkt naturalista módon fotóztam magam, minden kiegészítő és trükk nélkül.
– Címéből sejthetően a jövő hét szerdán nyíló, HELLÓ NÁCI! kiállítás is ezt a kérdést feszegeti. Mire számíthatunk?
– Igen, ez is egy antirasszista projekt, ami elfogadás- kirekesztés problematikájával foglalkozik. Látványos, ledfalakkal átvilágított képek lesznek kiállítva, hat nagy méretű világítódoboz-fénykép fog megelevenedni a galériámban, a Három Hétben.
– Hogyan lesz egy fiatal fotósnak saját galériája?
– Egy szerencse folytán. Annak idején kiírtak egy pályázatot a helyszínre, és megnyertük. El se akartam hinni, mert nem voltam se csókosa, se jó ismerőse senkinek. Nem könnyű műfaj, a pénzt viszi leginkább, s elképesztő munkamennyiséget igényel, ha jól akarjuk csinálni. Ez a mostani lesz az utolsó tárlat a Három Hétben, legalábbis a galéria mai formájában.
– Mennyire volt egyenes az út, ami a fényképész családtól a saját galériáig, díjakig, ismertségig vezetett?
– Anyukám laborban dolgozott, sosem volt igazán bátor, hogy kimerészkedjen a biztonságos elzártságból, és engem is meg akart óvni. Ezért évtizedekig hobbiként tekintettem a fotózásra, csak 2000-től vált a munkámmá. Bár az eszközök elérhetőek voltak számomra gyerekkoromtól kezdve, de „rendes” pályára szántak: tájépítészmérnök diplomát szereztem.
– Mi inspirálja?
– A szemek és az érzések. Nekem szeretnem, látnom, éreznem, szagolnom kell, át kell élnem mindent. A készen kapott dolgokkal nem tudok mit kezdeni. Ezért volt nehéz engem tanítani is. Nehezen illeszkedtem be az iskolai közegekbe, a tanárok szerint túl vehemens voltam. Néhány könyv is hatással volt rám, például A Legyek Urát bőgve olvastam 13 évesen, erre ma is emlékszem. A Zabhegyező, Weöres Sándor, József Attila, Pilinszky és Radnóti szintén hatottak rám. Örkény egypercesei pedig a tavasszal megjelenő kötetemet is inspirálták. Fotósok közül Annie Leibovitz és Robert Mapplethorpe fogott meg a leginkább.
– Mi lenne ön számára az álom megbízás?
– Mondjuk végigfotózni egy szállodát, kívülről, belülről, a konyhától, a kertig – a komplexitása miatt érdekelne. A gasztro és az enteriőr fotózás a szívem csücske. Ezek mind benne lennének egy ilyen munkában. Az ételfotókat sokszor magam készítem és a styling is jó esetben a kezemben marad. Érdekel egy szakácskönyv létrehozása is, elejétől a végéig, szoros együttműködésben a szakáccsal.
– Ha éppen nem fotóz, akkor ír, ráadásul táncdarabokat. Hogyan kapcsolódik egymáshoz a két terület?
– Amikor megszületik egy gondolat, még nem tudom, hogy abból mozgás, kép vagy szöveg lesz. Ha mozgás, akkor elkészítem az alapkoncepciót, amit a filmesek forgatókönyvnek hívnak, és kitalálom a színpadképet. A fénynek itt is nagyon fontos a szerepe, önálló entitása van, a zene és a táncos kiegészítője. Négy szólódarabot írtam, rendeztem, de nem vagyok koreográfus. Ő azt tudja, hogy amit én szeretnék megjeleníteni, mely mozdulatokkal lehetséges.
– A fények mellett a hangok is fontosak lehetnek az ön számára, hiszen volt egy hangutánzásos korszaka is.
– Jól visszhangzott a fürdőszoba, ezért elkezdtem kísérletezni a zörejhangokkal. Rajzfilmeket akartam szinkronizálni, de bejöttek a digitális hangeffektek, úgyhogy esélyem sem volt bekerülni az egyébként is nagyon zárt szinkronközegbe. Szerepeltem a Halló vasárnap, a Napközi és a Megáll az ész műsoraiban, ez utóbbiban megírtuk a forgatókönyvet egy barátommal, majd jött a stáb, leforgatta az elképzeléseink szerint, én meg a szinkronstúdióban előadtam a hangokat.
– Mi a tapasztalata, hogyan viszonyulnak itthon a kreatív emberekhez?
– Egy szabad országban a kreativitást a vécés néni és a politikus is úgy használja, mint a cukrot és a sót. Nálam a kérdésfeltevés és a kíváncsiság a hajtóerő. Itthon félnek azoktól, akik vizet zavarnak, mert akkor nehéz lesz benne fürdeni, talán ezért nem szeretik a kreatív embereket. Amíg a pesszimizmus az uralkodó létforma itthon, addig esélyes, hogy úgy jár majd az ország, ahogy a fotográfus szakma: el fog tűnni. Ezért is akarok majd létre hozni egy társasjátékot Pozitivity néven.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!