Zenei bájital

Két elsöprő erejű Parsifal-előadással kezdődött 2006-ban a Budapesti Wagner-napok története. Azóta minden júniusban a Wagner-rajongók szentélyévé vált a Művészetek Palotája. A fesztivál 12. évébe érkezett, sikere elképesztő, ami a jegyek beszerezhetetlenségén mérhető leginkább. „Az egyik művészi cél az volt, hogy felfedezzük a Wagner-drámákban rejlő zenei és színpadi finomságokat… Érzésem szerint a túlságosan hősies és bombasztikus előadásban elvesznek az apró emberi reakciók, amik nagyon fontosak Wagnernél” – nyilatkozta az eseménysorozat egyediségéről Fischer Ádám, a Budapesti Wagner-napok művészeti vezetője.

A tíz nagy operából álló kör tavaly bezárult, idén a Trisztán és Izolda bemutatójával a fesztivál új ciklusa kezdődött meg Cesare Lievi új rendezésében, s új szereposztásban tért vissza Kovalik Balázs 2015-ös rendhagyó rendezése, A bolygó hollandi. A művészeti munka alapja a „csodálkozás” – írja Csáth Géza a Muzsika mesekertje című, zenei írásokat tartalmazó kötetében. E két, egészen eltérő felfogású előadás nemcsak az alkotókat, a nézőt is ezzel az élménnyel gazdagította. A Trisztán és Izolda arculatának animációs jellege, a háttérben futó, a zenei mellett egyetlen vizuális, a tenger vezérmotívumára építő látványvilág legnagyobb előnye, hogy teljes egészében hagyja érvényesülni a zenét. A Fischer Ádám vezényelte Nemzeti Filharmonikusok és a világ legkeresettebb Wagner-énekesei intim közelségbe hozzák az operakedvelők számára jól ismert dallamokat, a karmester által említett „apró emberi reakciókra”, „zenei finomságokra” helyezve a hangsúlyt. A szereposztás kitűnő: Allison Oakes, Peter Seiffert és Matti Salminen a világ legnagyobb színpadain éneklik a Trisztán főszerepeit.

A több mint négyórás előadás csúcspontját sokáig fogják magukban dédelgetni a Müpa nézői, feledve a rendezés fantáziátlannak, egyhangúnak tűnő megoldásait: három hosszú felvonáson keresztül a morajló tenger átváltozásai nem feltétlenül elégítik ki a nézők vizuális igényeit, mi több, gondolBUDAPESTI WAGNER-NAPOK 2018 Zenei bájital Trisztán és Izolda, június 7., A bolygó hollandi, június 10., Müpa 20 KRITIKA 2018. június 16. A legtöbb kiállítással az a bajom, hogy csak nagyon ritkán mutatnak túl a tetszik-nem tetszik tengelyen. Legfeljebb a hangolót csúsztathatjuk egy kicsit erre vagy inkább arra, de ennél többet, például, hogy ott legbelül felébresszenek valamit, nemigen várhatunk tőlük. Pedig a katarzis csak úgy jön, ha minimum megzizzen (ha nem is pendül) az a bizonyos húr, ami aztán további hullámokat generálva érezni, gondolkodni késztet, akkor is, ha már eljöttünk a kiállítótérből. Nos, Dana Lixenberg fotókiállítása épp egy LÁTVÁNY Fekete-fehér életek Dana Lixenberg: Imperial Courts 1993–2015, Mai Manó Ház hatjuk akár banálisnak is, mint ahogy hiteltelennek hat a harmadik felvonás végén Izolda téblábolása a vérző, haldokló Trisztánnal való találkozásakor.

„A nagy költők csak az életrajzukat írják meg… Wagner csodálatra méltó operái is elsősorban Wagnerről, az emberről beszélnek nekünk” – fogalmaz Csáth Géza Wagner lírája című írásában. Kovalik Balázs A bolygó hollandija épp ennek cáfolata: háttérbe szorít szinte mindent, mi Wagner, a zene majdhogynem csak háttérül szolgál a rendező víziójához, a zenekar mintha csupán egy film aláfestőzenéjét adná a rendkívül mozgalmas, színpadi eseményekhez és látványhoz.

Kovalik nagy erőssége, hogy a jól ismertet tudja meglepővé és újszerűvé varázsolni. Egy dolog azonban az őáltala szcenírozott, kórussal és táncosokkal felvértezett rendezésében is szent: a kiváló énekesek. Kényesen ügyel az énekhang sérthetetlenségére még akkor is, ha Senta (Elizabet Strid) a kísértethajó hatalmas fémállványáról csüngve adja elő áriáját, vagy a kormányos (Franz Gürtelschmied) technikailag rendkívül nehéz, ám annál líraibb zenei betétjét éppen kislányok abuzálása közben énekli el.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!