Gyarmati István a legnagyobb magyar színészeket, énekeseket, például Bessenyei Ferencet, Ruttkai Évát, Simándi Józsefet, Gregor Józsefet, Hofi Gézát kísérte zongorán. Turnézott Amerikában, Ausztráliában, Kanadában egyaránt. Szinte összenő azzal, akivel fellép, még a hibáit is követi.
– Zongorakísérőnek lenni nyilván szinte pszichológusi feladat is…
– Sok empátia kell hozzá. Már korán elkezdtem színészekkel dolgozni. Először gondot okozott, hogy egy légtérben lehetek azokkal, például Darvas Ivánnal, Bessenyei Ferenccel, Ruttkai Évával, akiktől öt-hat éve még autogramot kértem. A színésznek át kell venni az aznapi ritmusát. Ha hibázik, nekem is ugyanúgy kell hibáznom. Ha például valaki a harmadik taktusban kiesik a ritmusból, és én azt játszom, ami a kottában van, akkor végig egymást fogjuk hajszolni. De ha kéttized másodperc után ugyanazt csinálom, amit ő, akkor a közönség nem veszi észre a hibát. Ha pedig a színész elfelejti a szöveget, és én tudom, akkor súgok is neki.
– Nyilván próba nélkül is bárkit bármikor le kell tudni kísérni.
– Aki éppen arra jár, azt le kell tudni kísérni, akkor is, ha bemutatkozni se volt idő. De Bilicsi Tivadart például ismertem. Mégis, egy nagy gálaműsor közben beküldött egy olyan kottát, amit soha életemben nem láttam. A műsor után odamentem hozzá, és megkérdeztem, hogy „drága Bill bácsi, miért csináltad ezt velem?” Azt felelte, hogy „holnap megyek ezzel a dallal a Novi Sad-i rádióba, valahol ki kellett próbálni”. De már olyan is volt, hogy Reményi Sándor operaénekes elkésett a fellépésről, bejött a színpadra ballonkabátban, rádobta a kottáját a zongorára, és azt mondta, „vigyázz rám, mert hét kereszt van a kottában”.
– Igaz, hogy amikor Hofival fellépett, rendszeresen az ön játéka alapján tesztelte az aznapi közönség intellektuális szintjét?
– A Love story parafrázisát játszottam Chopin, Mozart és Liszt stílusában, mielőtt színpadra lépett. Ha nagyobb derű volt, mert a nézők felismerték, hogy kinek a stílusában játszom, akkor Hofi tudta, hogy intellektuálisabb poénokkal is operálhat.
– Neki nem volt jó hangja…
– De olyan stílusérzéke volt, mint szinte egyetlen magyar énekesnek sem, majdhogynem „négerül” énekelt. Minél muzikálisabb valaki, annál könnyebb kísérni. Hamisan lehet énekelni, de ritmus nélkül nem. A hamisság lehet az aznapi indiszponáltság, idegállapot következménye. A ritmusnak azonban „betonnak” kell lennie. Ugyanis teljesen mindegy, hogy popzenéről, vagy Wagnerről van szó, a négynegyed az négynegyed. De, ha valaki netán ezt sem tudja, a kísérőnek akkor is utána kell menni, nekünk ki kell szolgálnunk a fellépőt.
– Ez soha nem zavarta?
– Soha. Valahogy a zongorakísérésben találtam meg igazán magam. Mindig féltem attól, hogy hátha rám szólóban nem is kíváncsiak.
– Nyilván egészen más viszony volt, amikor Kishonti Ildikóval, akivel sokáig együtt éltek, lépett fel.
– Az nagy szerelem volt, és bizony igen kemény harcok árán kerültünk a színpadra. Ő eléggé öntörvényű volt, sok mindenről nehéz volt meggyőznöm, miközben rengeteget tanultam tőle. Ma már azt is tudom, hogy valaki egy étteremben fellépve is lehet kitűnő, de a Nemzetiben is lehet kutyaütő. Simándi Józseffel és Sinkovits Imrével kint voltam Amerikában és Kanadában, ők például simán felléptek étteremben is. Amikor Torontóban énekelte Simándi a Bánk bánból a Hazám, hazámot, néztem az órámat, tizenhét percig tapsoltak utána. Odament hozzá egy pasas, és azt mondta neki, „Józsikám, ha magyar nótát énekelnél, lehetnél akkora művész, mint Solti Károly”. Más ezen megsértődött volna, Simándi viszont félrehívott, és azt mondta, „te, hátha ennek az embernek Solti Károly az isten, akkor rám nézve hízelgő a véleménye”.
– Van még valami, amit el akar érni?
– Továbbra is remélem, hogy számítanak rám zongorakísérőként. És írtam több musicalt, Csemer Gézával például a Winnetout, Pécsi Ildikóval pedig a Hármasban című darabot. Ezeknek nagy sikerük volt. Szeretném, ha mint zeneszerzőnek még lenne lehetőségem színpadi munkára és lemezfelvételre egyaránt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
