„Mindig azt a zenét kell játszani, ami éppen odavaló” – próbálja körülírni legfőbb feladatát Berki Artúr, az idei bárzongorista-verseny győztese. Manapság egyre nagyobb népszerűségnek örvend a múlt század első felét megidéző műfaj.
„A muzsikának régen egészen más szerepe volt az emberek életében. Amíg nem volt gramofon, rádió, erősítő, addig csak a természetes hangzásban lehetett gyönyörködni – és annak is megvoltak az alkalmai. A zene ünnepi dolog volt. Csak a rádió széles körű elterjedésével, a 20. század közepére szoktak rá az emberek, hogy ha kell, ha nem, hallgassák, és már azt se ők válogassák meg, hogy mit – kezd a mesélésbe Saly Noémi, irodalom- és Budapest-történész, a kávéháztörténet szakértője. – A múlt század első felében virágzó kávéházak között voltak olyanok, amelyekben bizonyos napokon zene szólt. A leggyakrabban cigányzenekar játszott. Frakk vagy szmoking, vakító fehér ing, lakkcipő volt a zenészek öltözéke, játszani pedig mindent játszottak, amit a közönség hallani akart. Nemcsak magyar nótát, hanem operett- és operarészleteket, népszerű táncdalokat, sőt – bármilyen furcsának tűnhet – dzsesszt. A legelső ismert magyar dzsesszlemez-felvétel Berkes Béla cigányzenekarával készült: ragtime-ot húznak, méghozzá nagyon jól. A kisebb kávéházaknak nem futotta népes zenekarra: a mellékutcákban megbújó, meghitt kis helyeken beérték egy szál zongoristával is. S amikor – már a 20. század első évtizedében – megjelentek Budapesten az első bárok, ott is három-négytagú kis bandák játszottak, vagy megint csak egyetlen zenész hajolt a billentyűk fölé. Ő is elég volt ahhoz, hogy föllendítse a forgalmat, törzsvendégeket vonzzon, városszerte ismertté tegye a helyet. Ilyen zongoristaként kezdte Brodszky Miklós, Seress Rezső, Szabó Kálmán, Martiny Lajos, és még hosszan sorolhatnánk.”
És ilyen zongorista a jelenben Berki Artúr, aki 7 éves korában kezdett komolyan foglalkozni a zongorával, 17 évesen pedig már fellépni hívták különböző helyekre. „Nekem ez az életem. Nem sajnálom, hogy a klasszikus zene helyett a könnyedebb, de egyáltalán nem könnyű műfajok felé fordultam. A filmzenétől az operettig mindent tudni kell játszani. És minden nemzetiségnek kell tudni játszani. A repertoáromban több száz mű van, de még így is tudnak olyat kérni, amiről még soha sem hallottam. Ilyenkor otthon az az első dolgom, hogy utánanézzek, és pótoljam a hiányosságot” – vallja Artúr, aki szerint a legfontosabb az, hogy mindig megtalálja azt a darabot, ami az adott helyen, a jelenlévő közönség számára legmegfelelőbb.
„Folyamatosan figyelni kell az embereket. Észre kell venni, ha valaki a pultnál ül és szomorkodik, meg kell próbálni felvidítani. Vagy ha látod, hogy jön egy vidám társaság, kitalálni, hogy mitől lesz még jobb a hangulatuk” – egy bárzongoristának korántsem csak annyi a feladata, hogy lejátssza a darabokat. Artúr elmondása szerint mégis minden nap örömmel indul munkába. Pedig nem könnyű élet ez. Heti hét napot dolgozik, a munkaideje, délután, este kezdődik és éjszakáig tart. „Hozzá lehet ehhez is szokni. Másoknak az a furcsa, hogy én délelőtt vagyok otthon” – nevet. És hogy mik ma egy bárzongorista lehetőségei? „15 éve sokkal könnyebb volt. Akkor még volt a zenészeknek szakszervezetük, volt, aki közvetített a munkahelyek és a munkát keresők között. Akkor még csak az lehetett zenész, aki vizsgát tett, és papírja volt róla, hogy tényleg az, ami. Régebben sokat jártam külföldre, voltam hajón is – szerettem ezeket a munkákat, de csak rövid ideig. Nem tudok sokáig távol lenni a családomtól, az nem nekem való életforma. Itthon viszont elég szűkösek a lehetőségek, pedig a szakma most is tele van kiváló zenészekkel. Csak kevés helyen van szükség élő zenére, bár a közönség szereti ezeket a helyeket. Vannak olyan helyek, ahová én kopogtattam be, de olyanok is, ahonnan engem kerestek meg.” Saly Noémi szerint mára leginkább nagy szállodákban hallani a bárzongoristák finom, érzékeny muzsikáját, de néhány vendéglőben is alkalmazzák őket. Egymagukban is „elviszik a boltot”, van, akinek a kedvéért messze földről is elzarándokolnak a turisták.
„Volt olyan, hogy bejött egy ember, kért egy számot, amit nem ismertem. Másnapra viszont megtanultam, és amikor láttam, hogy belép a terembe, eljátszottam neki. Először rossz kedve volt, mondta, hogy siet, mert indul a repülőgépe. De aztán feloldódott, és végül tőlünk indult a reptérre” – Artúr szerint épp az ilyen esetek miatt szép szakma az övé. Persze nem mindenhol játssza ugyanazt. Az éttermekben a „diszkrétebb” szalonzene dívik, hiszen ott elsősorban az evésen van a hangsúly. Valcerek, kisebb klasszikusok vannak terítéken. Más helyeken a mulatós zenére van igény, de a kortárs slágerekben is otthonosan kell mozognia. A Bárzongorista Verseny is ezért volt számára nagy kihívás: a New York Kávéházban négy hónapon át tartó versenysorozatra tizenhárman neveztek, a hat fordulóban egyre nehezebb feladatokat kaptak. „Rengeteget gyakoroltam. A 60 számból, amit tudni kellett, körülbelül 40-et ismertem. A maradékot meg kellett tanulni, de a régieket is át kellett venni újra” – idézi fel a verseny körülményeiről. Végül övé lett a győzelem, és az 1 millió forint értékű szerződés. Azóta többen is megkeresték, tervei közt önálló lemez is szerepel, ha hívják, megy játszani.
Most is lassan a zongora felé fordul a Búsuló Juhászban, ahol indul az esti műszak. Körbenéz és játszani kezd. A villák a tányérokhoz koccannak, a szalonzenét halk beszélgetés keretezi.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
