Egy térben adják elő a Centrál Színházban a Cabaret című musicalt, így a kabaré és a panzió lakóinak világa összemosódik. A szereplők magánélete is a kirakatba kerül, ezzel jelezvén, hogy a ’20-as évek Berlinjében már nem létezik többé privát szféra, a történelem ebbe is beleszól.
Az előadás elején. A végén ugyanis már hiába megyünk bárhová, a helyzet mindenhol ugyanolyan. Bozsik Yvette koreográfiája telitalálat, egyszerre merész és kihívó, egyszerű és hatásos, ahogy néhány rendezői ötlete is – a színpad hátsó falába épített zenészek, akik mintha dobozból szólnának (na, nem a hangzásra értem), a konferanszié Hitler-paródiája, a fekete táncos lány majomként való szerepeltetése és az utolsó jelenetben a táncosok vagonírozása –, az előadás mégsem jut el a katarzisig. Ennek fő oka a két főszereplő, Marozsán Erika és Csányi Sándor (az egyik szereposztásban). Marozsán hiába szép, ha a táncolással és az énekléssel is akadnak problémái (egyedül a Cabaret című dalban nyújt elfogadhatót, de azt is főként az abortuszos áthallás menti meg), a lélek mélységeinek ábrázolásában pedig elvész. Ebben a dramaturgiának is komoly szerepe van, hiszen Sally itt igazi naiva, aki semmit sem ért a körülötte zajló eseményekből. Csányi sem elég hiteles amerikai meleg íróként, nem kifejezetten az a tépelődő értelmiségi alkat, aki idejében észreveszi a Berlin felett gyülekező vészfelhőket. Vati Tamás a második felvonásra nő fel szerepéhez, ekkor válik konferansziéból a szálakat mozgató fenegyerekké, aki ügyesen lavírozik a színpad és a kinti világ új rendje között. Hol élesen bírál, hol tenyérbemászóan simulékony.
Baráthy György dramaturg átírta a szerepeket, Schneidernére, a szállásadónőre (Básti Juli) és Schultz úrra (Haumann Péter) helyezve a hangsúlyt. Haumann bájos derűje beragyogja az egész színpadot, éppen ezért hat elemi erővel, amikor a nácik térnyerésekor elveszti optimizmusát és elcsöndesedik.
Az előadás csúcspontja mégis Básti Julihoz köthető. Amikor a legalapvetőbb túlélési ösztönről énekel, mindazt hordozza, amit Sallynek kéne: a szeretet iránti mély vágyat, a félelmet és az öntudatosságot. Kovács Vanda Schatzie-ja és Schmied Zoltán Ernst Ludwigja is kiváló párost alkot, a szabad szájú prostituált humora és a csempész vidámsága a Weimari Köztársaság utolsó boldog óráit idézik. Kettejük pálfordulása jelzi igazán, hogy a harc eldőlt. Itt már csak gyilkos lehetsz vagy áldozat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
