Tényleg a független adópolitika a versenyképesség záloga?

 A kormány álláspontja egységes és egyértelmű a társasági adóalap uniós szintű harmonizációjáról: nem támogatja az erre irányuló törekvéseket. Az IDEA legújabb elemzése nem az egységesítés mellett vagy ellen érvel, a vizsgálat tárgya, hogy az adóharmonizáció fogalom miért nem illik bele a kormány gazdaságpolitikai kommunikációjába.

A „Paktum az Euróért” elnevezésű versenyképességi egyezmény értelmében az Európai Unió tagállamai a jövőben nagyobb figyelmet fordítanak adórendszereik összehangolására . Ennek egyik eleme lehet a társasági nyereségadó adóalapjának közösségi szintű egységesítése, az úgynevezett közös konszolidált társasági adóalap (KKTA) létrehozása.

A KKTA legfontosabb közvetlen implikációja, hogy a társasági adó alapja a tagállamok túlnyomó többségében szélesedne, illetve lehetővé válna a vállalati eredmények tagállamok közötti közvetlen összehasonlítása. A hazai adóalap az átlagnál is nagyobb mértékben nőne, ezzel stabilabbá válna a társasági adóbevétel is. A szélesebb adóalap következtében ugyanis több vállalkozás válna nyereségessé – pontosabban: fizetne várhatóan adót –, csökkentve az adókiesés mértékét. E megoldással nagy eséllyel megszűnnének az adóalapot módosító országspecifikus tételek, illetve közvetlenül a fizetendő adó terhére érvényesíthető adókedvezmények.

A Nemzetgazdasági Minisztérium tájékoztatása szerint azonban „ma Magyarországnak nem áll érdekében a versenyképességi paktumhoz csatlakozni”. Bár a kormány hangoztatja, hogy elkötelezett a versenyképesség javítása mellett, ennek sarokpontjaként továbbra is az adókulcsok manipulálását, illetve a különböző adórendszeren belüli kedvezményeket nevezi meg. Ezt tükrözi az is, hogy 500 millió forintnyi számított (társasági) adóalapig az adókulcs a korábbi 19-ről 10 százalékára csökkent 2010 második felétől.

A jelenlegi kormány nyilvánvaló dilemmája, hogy egyszerre kell biztosítani a közkiadásokhoz szükséges adóbevételeket, illetve külföldi működőtőke segítségével modernizálni a gazdaságot. A versenyképesség adóversenyen keresztül megvalósuló javítása és az állami kiadások jelenlegi szintjének fenntartása egyszerre nem valósítható meg. Különösen, ha a költségvetési hiány csökkentése élvez abszolút prioritást. A kormány észlelte az adóalap erodálódását, erre utal, hogy 2008 óta – a nemzetközi tendenciákkal összhangban – folyamatosan napirenden van a társasági adóalap szélesítése, többek közt azzal, hogy megszűnt a helyi iparűzési adó összegének társaságiadó-alapból való levonhatósága.

A kiadási oldalt érintő érdemi intézkedések (kiigazítások) hiányában természetesen a kormány a hiányzó vállalati adóbevételeket az „ideiglenesnek” szánt válságadókból (ágazati különadók, bankadó) kívánja biztosítani. Ez azonban kedvezőtlenül hat a foglalkoztatásra és a beruházásokra, nem beszélve arról, hogy az érintett iparágak a többletterhek egy részét áthárítják a gazdaság más szereplőire. A kormány célja a nem preferált iparágak legnagyobb (döntően multinacionális hátterű) piaci szereplőitől származó adóbefizetések jelentős emelése. A kabinet szakpolitikai hitelessége azonban megkérdőjelezhető. A bankadót a kormány eredeti szándékai szerint már 2012-ben kivezette volna, az ebből származó bevételekkel azonban a Széll Kálmán Terv alapján – korábbi álláspontjával szemben – 2012-ben és azt követően is számol. Emellett a társasági adókulcs egységesen 10 százalékra csökkentését is elhalasztotta a kabinet – a korábbi bejelentések szerint erre 2013-tól került volna sor. A nem kiszámítható gazdaságpolitikai lépések a kormány hitelességét rombolják, ez pedig negatívan érinti a gazdasági növekedést is. A fenti formában kivetett válságadók az „adópolitikai függetlenség” megnyilvánulásának tekinthetők.

Ezek után érthetővé válik, hogy a Nemzetgazdasági Minisztérium miért is hivatkozik a Széll Kálmán Tervre mint a versenyképességet elősegítő intézkedéscsomagra, amely ambiciózus kiadáscsökkentést helyez kilátásba. A terv annak beismerése, hogy önmagában az alacsony adókulcsok és adóterhelés nem képes tartósan előmozdítani a versenyképességet , ezért kerülhetett előtérbe az adósságcsökkentés. A közpénzügyi fenntarthatóság az országkockázati felár csökkenésével nemcsak a vállalati szektor hitelköltségeit mérsékli, a növekvő nemzetközi befektetői bizalom nagyobb tőkebeáramlást is eredményez. A versenyképesség javításához mindenképpen szükséges a kiadások csökkentése – ahogy ezt a piac is szorgalmazza –, ez ráadásul a hányatott múltú adóversenynél nagyobb jelentőséggel is bír. A Széll Kálmán Terv kiadáscsökkentést és bevételnövelést (bankadó meghosszabbítása, a társasági adócsökkentés elhalasztása) célzó intézkedései az adóverseny mint versenyképességet javító eszköz „kudarcának” beismeréseként is interpretálható.

A fő csapásirány

Közismert, hogy a külföldi befektetőknél nem a társasági adó mértéke az elsődleges szempont. A versenyképesség szempontjából felmerül a politikai stabilitás, a stabil makrogazdasági környezet, a kiszámítható gazdaságpolitika, az infrastruktúra minősége vagy a rendelkezésre álló szakképzett munkaerő kérdése is. Az adóverseny miatt csökkenő bevételek azonban pontosan a fenti tényezőktől vonnak el a forrásokat.

Ennek ellenére úgy tűnik, a kormány a gazdaságpolitikai szuverenitás csorbításaként értékeli a tervezett uniós szintű társaságiadóalap-harmonizációs javaslatot, ragaszkodik az adópolitikai függetlenséghez, az adóversenyhez. A harmonizáció nyomán megvalósuló adóalap-szélesítés önkéntesen választható opció, azonban ha a legtöbb tagország csatlakozik az adóharmonizációhoz, a magyar költségvetés is viszonylag kis kockázatokkal profitálhatna a hosszabb távon emelkedő és kiszámíthatóbbá váló adóbevételekből. Az adóversenyről sem kellene lemondani, a harmonizáció ennek nyíltabb és kiegyensúlyozottabb formáját hozná el, felszámolva a ma még országonként eltérően számított adóalapok sokszor rejtett elemeit . A vállalatok befizetéseiből származó adóbevétel növekedése azokat a válságadókat is kiválthatná, amelyek kivetésének önkényes meghosszabbítása egyébként is csorbította a gazdaságpolitikai hitelességet.

Az adóharmonizáció elutasítása jól megvilágítja a kormány nemzeti önrendelkezést hangoztató – azonban legkevésbé sem kiforrott – gazdaságpolitikai koncepcióját. A kormány végső soron független adópolitikai kísérlete egy tanulási folyamatként is értelmezhető: az adóverseny retorikáján keresztül a válságadók zsákutcáján át eljutott a kabinet a Széll Kálmán Tervig. A folyamat pedig egyértelműen a gazdaságpolitikai hangsúly eltolódását jelzi. Előfordulhat, hogy a kormány végül támogatni fogja a társasági adóalap-harmonizációját, még ha ez csak a harmonizáció elutasításából adódó komoly kockázatok miatt következne is be. Ugyanakkor a magyar kormánynak is be kellene látnia, hogy az adópolitikai önrendelkezés csupán virtuális, amennyiben a külföldi tőkebefektetésektől való jelentős függőség tényéből vagy a szigorú költségvetési politika szükségességéből indulunk ki.

 

A teljes tanulmányt a www.ideaintezet.hu oldalon olvashatja.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!