A világbajnoki címmel együtt egy illúzió is elveszett Németországban. Mesut Özil viharos távozása megosztja a társadalmat a labdarúgóválogatott oroszországi kudarca után. A bűnbaknak kikiáltott török származású középpályás lemondta a szereplést a nemzeti együttesben, de búcsúzóul keményen visszaszúrt, rasszizmussal vádolva a sportágat.
„Csak olyankor vagyok német, amikor nyerünk, ha veszítünk, akkor bevándorló vagyok” – írta keserűen a 29 éves focista hosszú levelében, amellyel azt indokolta, miért nem akar többé német nemzeti színekben játszani. A szemrehányás elsődleges címzettje Reinhard Grindel, a Német Labdarúgó-szövetség (DFB) elnöke, korábbi politikus, akinek egyre többen követelik a lemondását az elmúlt 80 év legrosszabb vb-szereplése után. Kijut a bírálatból a szurkolóknak, a médiának és a szponzoroknak is. Nem valami önkritikus fogalmazvány a játékosé, de ettől még lehet benne igazság.
Özilnek elege lett a bűnbakszerepből. Abból, hogy a kínos vb-fiaskót igyekeztek úgy beállítani, mintha egyedül ő tehetne a mexikóiak és koreaiak elleni megalázó vereségekről, a csapat motiválatlan, ötlettelen játékáról, a címvédő csoportkörös kiesésről. Még le sem játszották a moszkvai döntőt, amikor Oliver Bierhoff a DFB menedzsere úgy nyilatkozott, hogy az Arsenal játékosát talán okosabb lett volna kihagyni a keretből. Nem volt sportszerű egyből arra hárítani a felelősséget, aki amúgy is kegyvesztett a közönségnél.
Hogy Özil már nem a régi kedvenc, az hallható volt a vb előtti felkészülési mérkőzéseken, amikor a német szurkolók kifütyülték csapattársával, Ilkay Gündoğannal együtt. A konfliktust egy Erdoğan török elnökkel készült májusi fotó váltotta ki. Hiába bizonygatja utólag Özil, hogy tiszteletlenség lett volna elhárítania a londoni fényképezkedést, hogy gesztusa „politikamentes” volt – ha ezt tényleg elhiszi, akkor finoman szólva menthetetlenül naiv. A sértett fiatalember utólag sem látja be, hogy rossz ötlet volt az ankarai diktátorral pózolnia, miközben politikai foglyokkal vannak teli a török börtönök.
Ám a németországi reakciók arányt tévesztettek az Erdogateként elhíresült ügyben. A szurkolók közül sokan rávágták, lám, Özil „nem is német”. Ami durva túlzás egy német világbajnok élsportoló, német adófizető állampolgár esetében, akinek már a nagyszülei is az NSZK-ban dolgoztak, az apja ott nőtt föl karonülő korától, ő maga pedig a Ruhr-vidéken született, német iskolába járt és németül beszél. Még a török állampolgárságról is lemondott tinédzserként, hogy a német válogatottban szerepelhessen – és szinte nyomban meg is nyerte az U21-es Európabajnokságot. Csapattársai között volt Boateng, akinek ghánai az apja, és Khedira, akinek tunéziai. Később együtt nyertek világbajnoki címet Brazíliában, a lengyel származású Klose és Podolski társaságában. Németországnak.
Kár azért, ami most történik. Pedig négy évvel ezelőtt úgy tűnt, hogy az „aranyifjak” tanmesét írnak: a sport példát mutat a társadalomnak, összehozza a legkülönfélébb szubkultúrákból érkezőket, hogy együtt dolgozzanak a közös sikerért. Ezt az illúziót rombolja az elmérgesedő vita. Az „együtt győzünk, együtt veszítünk” modell csak félig működött – amíg győztek. Ami kiábrándító akkor is, ha az Arsenal sztárja, Özil nem átlagos másod-, harmadgenerációs bevándorló, Deutschtürke. Mert abban is lehet némi igazság, amit Heiko Maas külügyminiszter mond: „Nem hinném, hogy egy Angliában élő és dolgozó multimilliomos esete sokat árul el Németország integrációs képességéről.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
