A szegedi Móravárosból, a Cserepes- sorból indult mindig éhes szegénylegény a világ tetejére ért. Sándor Csikar a világ legjobb jobbszélsőjeként kergette a labdát. Most, hogy 86. évében eltávozott közülünk, a nagyszerű sportolón kívül egy szeretni való embertől búcsúzunk. A kicsit szárazra sikeredett nekrológok helyett álljon itt egy beszélgetés, tizenkét évvel ezelőttről: a szerző, Kőbányai György, kortársak és barátok lévén tegeződik Csikarral. Az akkor elhunyt egyik legismertebb sportújságíró temetésén találkoztak.
– Hogy kerülsz ide?
– Én minden ember temetésére elmegyek, akiről tudom, hogy az én temetésemre is eljönne. A tisztességet, a szív szándékát vissza kell adni.
– Utoljára mikor voltál temetésen?
– Újpestre mentem, Mézes Sándort búcsúztatni. Még a negyvenes években ő volt az ifiválogatott vezetője. Negyvenhétben a Népligetben volt egy Budapest–Vidék meccs, valami 10-0-ra kikaptunk. De hát tudod, kik játszottak a pestiek közt? Budai, Kocsis, szóval az Aranycsapatból majd mindenki. Csomagoltunk, indultunk a buszhoz, amikor Mézes odajött hozzám, és azt mondta: nem volna kedved egy tréningmeccset játszani az ifiválogatottban? Ama nevezetes osztrák–magyar előtt – a Fradipálya fatribünje akkor szakadt le – az ifik szerepeltek, 2-1-re nyertünk. A közönség kiabált: a kicsinek, a kicsinek a labdát! Itt látott meg Bukovi Marci bácsi, s hozott fel Pestre, örökre, az MTK-hoz. De hát a Mézes Sándor… Ugyan elszakadtunk egymástól, negyvenöt év óta egyetlenegyszer sem találkoztam vele, de mikor olvastam az újságban, hogy meghalt, lelkiismeret- furdalásom lett volna, ha nem megyek el a temetésére.
– Ilyen hűséges lennél?
– Meg kell adni mindenkinek, ami jár neki. Tudod, nagy játékos vagyok – kártya, lóverseny; mennyi bajom is volt ebből, de én sosem tagadtam meg ezt a szokásomat –, egy játékosnak mindig meg kell adni, amivel tartozik. Adósság és hűség… Negyvenhárom évvel ezelőtt titokban esküdtünk össze Évával. Az apja címfestő volt, és nem egyezett bele a házasságba. Elmentem hozzá, és megkérdeztem: Kakuszi bácsi, miért neheztel rám? Azt válaszolta, másféle férjet képzelt a lányának, és elfordult. Tizenhat éves volt akkor az Éva, szülői beleegyezés nélkül nem adtak volna össze bennünket. Szerencsére az anyakönyvvezető irodavezetője a Huri, a Harangozó volt, aki valamikor a Szegedben játszott. És a Huri elintézte, hogy egy másik focista lépjen fel, mint Kakuszi bácsi, aki megadta az engedélyt… Ezzel együtt is, az apósomat nagyon tisztelem. Soha nem állt velem szóba, de minden évben kimegyünk hozzá a temetőbe.
– Hogy gyerekkorod Móravárosán kívül máshol sem játszottál, csak az MTK-ban, az is egy ilyen hűség?
– Szerintem nem volt olyan klub sehol, mint az MTK. Itt emberségre tanítottak, meg késsel-villával enni, nyakkendőt kötni. Meg őszinteségre, becsületességre. Harminchat múltam, amikor bejelentettem, soha többé nem rúgok labdába. Nem búcsúztattak el, nem hittek nekem. Kérdezték, miért hagyom abba? Hát, hogy úgy maradjak meg az emberek emlékezetében, amilyen voltam. Az utolsó válogatottságom csatársora így állt fel: Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. Ilyen ma a világon nincs. Ekkor abba kellett hagynom. De játékos, az maradtam. Ahogy Kellér Bandi mondta: a zöld gyepen, a zöld asztalon…
XXX
Sándor Károlyt a Magyar Labdarúgó Szövetség és az MTK saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!