„Czibor elmegy a labdával, nincsen rajta senki, a jobb szélső helyén van e pillanatban. Czibor most Puskásnak adja, Puskás egy cselt csinál, lő, góóóóóóól!”
Ki ne emlékezne arra a legendás mozdulatra, amikor Öcsi a Wembleyben, az öt és feles sarkán megcsinálja a visszahúzós cselt, majd védhetetlenül lő a rövidbe? Ki tudja, mi maradt volna meg ebből a pillanatból (és a többi tíz- meg tízezerből), ha nem a héten elhunyt Szepesi György állt volna a mikrofon mögött? Állítólag ő volt az, aki a legszürkébb, legunalmasabb meccsből is képes volt népünnepélyt csinálni, amire – lássuk be – akkoriban legalább akkora szüksége volt a magyarnak, mint ma lenne. Ha lenne. Mármint foci. És Szepesi.
Hívták őt az Aranycsapat 12. játékosának, a magyar nép szemének, aranytorkúnak és még ki tudja, minek, de a lényeg, hogy a magyar sport és ő egyfajta szimbiózisban léteztek az ’50-es, ’60-as, ’70-es években. Ha siker volt, velünk lelkesedett, ha kudarc, helyettünk is sírt. Először 1948-ban, a londoni olimpián. Utoljára 2012-ben, megint Londonban. Szép keret. Több száz világversenyről, sokezernyi hazai sporteseményről tudósított. Nem mellesleg kinevelt több sporttudósító-generációt. Kollégái, akik még dolgozhattak vele, áldják a sorsot, mert nagy tudású, jószándékú, kiváló humorú ember volt. „Sosem felejtem el, hogyan értékelte az első nemzetközi kupameccsem közvetítését: Lacikám! Nagyon jó volt! De ez a Honvéd–Larissza összecsapás, amit te közvetítettél, nem a BEK-döntő volt, csak az UEFA-kupa első fordulója. Ne akarj belőle soha vissza nem térő diadalt csinálni! Azt hagyd meg a későbbi időkre!…” – írja egyikük, Török László.
Mindene volt a magyar sport és főleg a foci. 1978–86 között ő volt a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) elnöke. Közben beválasztották a FIFA vezető testületébe. Ugyanakkor kevesen tudják, de nem csak a sporthoz értett. A ’70-es évek végén három évig a Magyar Rádió bonni tudósítója is volt.
Néhány évvel ezelőtt kiderült: az ’50-es, ’60-as években a titkosszolgálat beszervezte, és „Galambos” fedőnéven jelentéseket írt, elsősorban külföldi útjairól. Nem volt ezzel egyedül. Annak idején kevesen úszták meg a beszervezést azok közül, akik hozzá hasonló pozícióban ismerhették a Magyarországon kívüli világot. (Szepesi ügynökmúltjáról Paul Lendvai, az 1957-ben Bécsbe emigrált magyar újságíró közölt cikket, megemlítve, hogy a riporter többek között róla is írt jelentéseket.) „Nem hiszem, hogy a most kipattant ügy befolyásolni fogja évtizedekre visszamenő barátságunkat” – mondta akkor Buzánszky Jenő, az Aranycsapat egykori tagja.
Aranycsapat egykori tagja. És bár neki fájhatott, a tekintélyének biztosan nem ártott az „ügy”. Neki valószínűleg bármit megbocsátott volna az ország. Mert olyasmit kapott tőle, amit senki mástól: felejtést. Abban a másfél órában, amikor ő beszélt – kiabált, sírt, nevetett, fohászkodott – a rádióban, nem voltak börtönök, nem volt kenyérjegy, békekölcsön és kommunista szombat. Csak sport volt.
Jövőre lett volna 97 éves.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
